Szerintem, csapjunk a közepébe, és kezdjük a legizgalmasabb kérdéssel. Újra együtt vannak, minden szép és jó?
Király Viktor: Igen, kibékültünk. Anita hazaköltözött hozzám a kisfiunkkal, Kolennel. Persze ugyanúgy dolgozunk a kapcsolatunkon, de nagyon pozitív lépés, hogy újra együtt a családunk. Ha kell, idekötöm őket (nevet), de én többé nem akarom, hogy elmenjenek. Mindent megteszek, hogy ez most már mindig így maradjon.
Király-Virág Anita: December elején döntöttük el, hogy visszarendeződünk. Úgyhogy egy év és három hónap után hazaköltöztünk Kolennel, és a karácsonyunk már nagyon szépre sikerült így együtt.
Hogyan élték meg a külön töltött időt?
K. V.: Mindketten máshogy. Rajtam fizikálisan látszik, hogy mennyire megviselt az az időszak. Itt a súlyomra gondolok… Ment a habzsi-dőzsi minden téren, mert sajnos én úgy működöm, hogy vagy nagyon lent vagyok, vagy nagyon fent. Nincs köztes út. És hát nagyon lentre kerültem… Anita viszont jobban néz ki, mint valaha. Neki jót tett a szakítás. Viccelek! De tényleg szebbnek látom, mint valaha.
K.-V. A.: Sokszor volt, hogy úgy éreztük, eljött a pont, hogy elengedjük egymás kezét. Nyolc-kilenc hónap után már volt egy előrehaladott állapot is, ott már mindkettőnknek volt ügyvédje. Én már papírokat is írattam. Egy igazi hullámvasút volt ez az időszak. Sokszor magamba fordultam, amikor arra gondoltam, hogy egyedülálló anyuka leszek. De valahogy a szívem mélyén mégis mindig ott volt Viktor, és úgy látszik, neki is én, mert odáig végül egyikünk sem jutott el, hogy beadja a válókeresetet.
Úgy hírlett, az volt a gond, hogy a Király család nem fogadta be Anitát, Lindával például szóba sem állnak egymással.
K. V.: Minden kapcsolatban vannak nehézségek. A sajátunkban és a tágabb családi kapcsolatainkban is. De dolgozunk rajta. Én úgy látom, szép lassan haladunk abba az irányba, hogy szép nagy, boldog család legyünk. Mára mindenki nyitott mindenkire.
K.-V. A.: Én csak a magunk nevében beszélek. Egy biztos, mi Viktorral rajta vagyunk azon, hogy béke és harmónia legyen körülöttünk. Karácsonykor találkoztunk mindenkivel, körbejártuk a családot.
De akkor mi volt a valódi probléma, ami a házassági válságukhoz vezetett?
K. V.: Mi alapvetően nagyon különböző emberek vagyunk, de mégis sok dologban egyformák. Például abban, hogy mindketten harcoltunk a másikkal, és nem akartunk kompromisszumot kötni. Én nagyon szorongó ember vagyok, aki mindig a következő lépésen agyal, és nehezen engedi el magát. Nekem például a nyaralás egy nyűg, nehézség, egyáltalán nem vágyom rá, ezzel szemben Anita imád utazni. Ilyen és ehhez hasonló dolgokat sem tudtunk megoldani.
K.-V. A.: És nem működött köztünk a kommunikáció sem. Egyszerűen nem értettünk egymás nyelvén. Ehhez hozzá jött az is, hogy Kolen érkezésével Viktor nem találta a szerepét. Én nem követeltem tőle kötelező esti nyolc órás fürdetést, etetést. Mindent megcsináltam. Ilyen értelemben nem modern, sokkal inkább régimódi anyuka vagyok. De nem vettük észre, hogy eközben Viktor apaként útkeresésben volt. Mára ez szépen kialakult, és már egyikünknek sem kérdés, hogy rám hárulnak a gyerek körüli napi teendők, és a munkám, az influenszerkedés mellett megteremtem a meleg otthont. Viktor pedig építi a karrierjét, és biztosítja az egzisztenciánk nagyobb részét. Klasszikus felállásban vagyunk.
Jól érzékelem, hogy inkább Viktoron múlt itt sok minden?
K. V.: Az az igazság, hogy én egy művészlélek vagyok, és Anita ezt tudta. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert akármennyire szeretnék kiegyensúlyozott lenni, nem leszek. Hangulatember vagyok. És aki ezt „bevállalja”, annak muszáj megtanulnia ezt kezelni.
K.-V. A.: Viktor sokkal hirtelenebb, türelmetlenebb ember, és adódnak helyzetek, amikor határozatlan. Én viszont a másik véglet vagyok, nyugodt és már-már túlságosan is határozott.
Azért a békülési szándék határozottabb volt Viktornál?
K.-V. A.: Többet küzdött, mint én. De szerettem volna, ha jobban kimutatja az érzéseit, ha megmutatja, hogy „meghalna” értünk. De ő inkább magába fordult, és rombolta magát. Persze azért volt sok alkalom, amikor kimutatta, és én is viszont, hogy nem tudunk egymás nélkül élni.
K. V.: Én úgy érzem, magamhoz képest a maximumot nyújtottam, és igenis „meghaltam” értük. Mindig kerestem őket, velük akartam lenni, velük akartam programozni. A jelenlétemmel próbáltam megmutatni, hogy mennyire szeretem őket, és mennyire hiányoznak.
Kértek külső segítséget?
K.-V. A.: Még az elköltözésem előtt jártunk párterápiára, de inkább abban láttam a megoldást, hogy magunkon dolgozzunk, és külön-külön fejlődjünk. Én azóta is ezt teszem. Kundalini jógára járok, ami úgy néz ki, hogy az oktatómmal egy-két órát beszélgetünk, és utána kezdjük a gyakorlatokat.
K. V.: Ebből is látszik, mennyire klasszikus női-férfi kapcsolatban vagyunk. Anita, hogy testileg-lelkileg fejlődjön, jógára jár, én mit csinálok? Bokszolok! (nevet)
Minden jó, ha a vége jó. Boldogok?
K. V.: Igen, és büszkék is, hogy bár még sokat kell dolgozni a kapcsolatunkon, sikerült megmentenünk a házasságunkat. Örülök, hogy voltunk annyira felnőttek, hogy nem engedtük el egymást. Egyébként ezt picit az ügyvédemnek is köszönhetem, aki az egyik találkozó után rám nézett, és közölte, szerinte Anitával még van dolgunk egymással.
K.-V. A.: Azt gondolom, nagy léptekben haladunk a boldogság felé, de nem dőlhetünk hátra. Ugyanúgy vannak még problémáink, de szeretnénk megoldani őket. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez az utolsó esélyünk, és többé már nem lesz olyan, hogy egy évet külön töltünk, aztán újra rendeződünk. Ha most nem sikerül, elválunk.
Akkor reméljük, most sikerül! Mi az, amit a legjobban szeretnek a másikban?
K. V.: Érdekes ez a kérdés, mert pont azokat a tulajdonságait szeretem Anitának a legjobban, amik egyúttal zavarnak is. Például az előbb már említett túlontúl határozottságát. Mert közben azt látom benne, ami belőlem hiányzik. Ő dönt és kész, nem vacillál annyit.
K.-V. A.: Szeretem, hogy Viktor már-már túl jószívű és nagyon érzékeny. Utóbbinak persze megvan a hátulütője, mert emiatt könnyen kerülünk konfliktusba is.
Mit gondolnak, mi tartotta önöket a leginkább egymás mellett, a gyerek, az évek, a kötődés, vagy ez mai napig szerelem?
K. V.: Pici mindenből. Egy kapcsolatban nem a szerelem a legfontosabb, de amikor az előbb a boldogság kérdésnél Anita könnyezett, én is. Szerintem, ha két ember így tud egymás szemébe nézni, az a szerelmet jelenti.
K.-V. A.: Nem akarok sírni… Szóval a mai világban olyan hamar elengedik egymást az emberek, és új kapcsolatot keresnek. Nem mentik a menthetőt. És tényleg, ez a legkönnyebb. Bárki egy perc alatt talál maga mellé bárkit. Csak azt felejtik el, hogy azzal a másikkal is ugyanazok a problémák előjönnek majd, főleg ha nem dolgozzák ki magukból a gondokat. Mi nem engedtük el egymás kezét, és más hasonló helyzetben lévő pároknak is ezt üzennénk. Csak próbálják meg, nem baj, ha nem sikerül, de legalább nem marad ott örökre a kérdőjel, hogy mi lett volna, ha? És igen, Viktorral a döntésünkben ott van Kolen, a hat évünk és a szerelem is.
Ki volt a legnagyobb támaszuk a nehéz időkben? Volt esetleg harmadik fél valamelyiküknél?
K.-V. A.: Nem, senki. Tévúton volt minden jóakaróm, aki azt hirdette, hogy továbbléptem, és már valaki mással nyaralok. Mindig a családommal vagy a barátaimmal utaztam. A legjobban pedig egyértelműen az anyukám tartotta bennem a lelket. Nagyon sokat köszönhetek neki.
K. V.: A második kérdésre nekem is határozott nem a válaszom. És mellettem is a családom volt, de főleg az ikertestvérem. Bár messze él tőlem, de Ben mindig tud támogatni. Vele azért jó és azért könnyű beszélgetni, mert nemcsak ugyanúgy nézünk ki, de ugyanúgy is gondolkozunk. Szóval tőle mindig kaptam egy kis megértést és visszaigazolást.
Most, hogy újra együtt élnek, milyen közös terveik vannak? Költözés, közös családi nyaralás?
K.-V. A.: Az utazásokban arra a kompromisszumra jutottunk, hogy ha Viktornak nincs kedve, attól én még Kolennel, a családdal, barátokkal elmegyek. Új lakást nem nézünk, de kell a változás, úgyhogy ahogy visszaköltöztem, az volt az első dolgom, hogy átrendeztem mindent. Fontos volt, hogy minden más legyen, úgyhogy festettünk is, lettek új függönyök, új szőnyeg, új takarók. És még mindig ezen a hullámon vagyok.
K. V.: Igen, a pénztárcám is nagyon örül ennek. (nevet)
Akkor jöjjön az utolsó, elmaradhatatlan kérdés. Szépek, fiatalok és újra boldogok. Jöhet a második baba?
K.-V. A.: Szerintem most így nagyon jó hárman. Inkább üzleti terveink vannak a közeljövőre. A családbővítés egy ideig nem lesz téma, de én majd szeretnék egy kis tesót. Azt gondolom, jót tesz egy gyereknek, ha van testvére. Lesz, akire számíthat az életben, ha a szülei már nem lehetnek mellette.
K. V.: Őszintén, én örülök annak, hogy újra együtt vagyunk. Örülök, hogy Kolent mindennap látom. Ez volt az egyik legnagyobb fájdalmam az elmúlt másfél évben. Szóval, én most szeretném kiélvezni a jelen boldogságát.
Kiemelt kép és fotók: Schumy Csaba/fotocentral.hu
