Best: Nemrégiben láttam egy színdarabot Hernádi Judit és Kern András főszereplésével, két özvegyet játszanak. Társra vágynak, felkeresik a Nevető ráncok társkeresőt. Előfordult már, hogy közel a hetvenhez vagy akár túl azon is felkeresték önt?
Kánya Kata: Nagyon is sokan jönnek hozzám, ugyanis hosszú házasság után egyedül maradni borzalmas. Olyan is előfordult egy idős özvegyasszonynál, hogy míg rátalált a szíve választottjára, sírt, vajon mit szól hozzá öt éve elhunyt Lajosa.
Játsszunk egy kicsit, én is elmegyek az irodájába…
K. K.: Beszélgetéssel kezdünk, mert első lépésben el kell döntenem, van-e valami baj, ami akadályozhatja a tárkeresésben. Tanultam párterápiát, családterápiát, de ha nagyon nagy a baj, ha úgy látom, nem tudok segíteni, akkor elirányítom az illetőt egy pszichológushoz. Azt biztosan tudom, társat csak jókedvűen lehet keresni és találni, csak ha jóban vagy magaddal, mert senki nem kíváncsi egy idegbeteg, frusztrált, rosszkedvű, negatív emberre. Ki szeretne ilyen társat magának? Sajnos a magyarokra jellemző az örök panaszkodás, fiatalon én is ilyen voltam, olyan dolgokért tudtam kiborulni, megsértődni, veszekedni, amikért nem kellett volna. Megöregedtem, akkor érzem jól magam, ha mindig van valami örömforrás az életemben. Csak egy egyszerű példát mondok, ha mondjuk, egy borús, esős, téli nap után kisüt a nap, leülök egy parkban a padra, a nap felé fordítom az arcom, és szívom magamba a meleget. De tudom, az úton végig kellett menni, hogy ehhez az életérzéshez eljussak. Fiatalon nem mindig megy.
Milyen útravalót kapott az élethez, a gyerekneveléshez a szüleitől?
K. K.: Gyereket nem lehet nevelni, csak jó példával elöl járni. Miután már gyerekként meghalt minden rokonom, a nagyszüleimet sem ismertem, a szüleimmel − akik 48 évig éltek együtt, 48 évig szerették egymást, sajnos már 30 éve meghaltak − nagyon erős szimbiózisban és szövetségben éltünk. A húszas években születtek, megélték a II. világháborút, összeházasodtak, a történelem viharait maguk mögött tudva máshogyan nézték az életet, a problémákat. Soha nem hallottam őket veszekedni, nevetni viszont annál többet. Szegények voltunk, kettőjüknek volt egy télikabátja, fűrészporral fűtöttünk. Az anyukám a tréningruhájából csinált nekem rugdalózót, nem volt segítségük, aki vigyázhatott volna rám, így bárhova mentek, vittek magukkal. Boldog gyerekkorom volt. Még annak is örültem, amikor a papám, aki imádott a kaszinóban játszani, elvitt magával, de a terembe nem mehettem be, így berakott a ruhatárba. A gyereknevelés szerintem azon múlik, és most már a saját lányomról is beszélek, hogy hiteles legyél, hogy támogató szabadságban, támogató védőhálóban, feltétel nélküli szeretetben neveld, irányítgasd a gyereked. Én így nőttem fel és ezt adtam tovább Rozinak.
A szüleinek sikerült 48 évig együtt maradni. Nem vágyott erre?
K. K.: Dehogynem, mindenki erre vágyik, hogy ez nekem nem sikerült, az más kérdés…
Úgy látom, erről nem igen szeretne beszélni, akkor lássuk Rozit és az ő nevelését.
K. K: A gyereknevelés kétszemélyes vállalkozás, anya, apa, én pedig egyedül maradtam Rozival, így egy személyben voltam a jó és a rossz rendőr. Nem volt könnyű, mert el kellett döntenem, melyik szerepet viszem. Rozinál elmúlt a kamaszkor, konszolidálódtak a viszonyok, és mondhatom, mindenkinek olyan szülő-gyerek kapcsolatot kívánok, mint a miénk.
Békében van saját magával?
K. K.: Igen, kívül és belül. Az a mázlim, hogy nem vagyok hiú, nem azt mondom, hogy nem festem a szemem, de hogy nem esem kétségbe a ráncaim miatt, az biztos. 70 éves vagyok, soha nem jutott eszembe plasztikáztatni. Ennél sokkal fontosabb, hogy belül jól legyek, az egészségem rendben legyen. Sokat sportolok, a súlyommal van némi gondom. 5 kilót szeretnék ledolgozni, ami semmilyen diétával nem ment, bármennyit sportolok is, de most úgy tűnik, rájöttek az orvosok, némi anyagcsere-problémám van.
Nézem a karján a tetoválását… Nem jellemző a generációjánál.
K. K.: Ha nem lennék ilyen öreg, az egész karomat szétvarratnám. Nekem nagyon tetszik, meg vagyok őrülve érte. Mielőtt ezt a medúzát magamra varrattam, mert búvárkodom, és miután nem akartam hülyét csinálni magamból, felhívtam Rozit, hogy mit szólna hozzá. Azt mondta, „király vagy, mama.” Büszke volt rám.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu