Akkor találkoztunk először és utoljára, amikor főiskolás volt, és a Vígszínházban volt gyakornok. Mi történt azóta?
Rudolf Szonja: Annak idején Eszenyi Enikő hívott a Vígszínházba, gyakornokként kerültem oda. Aztán jött a Covid, nem sok munka várt akkoriban a színészekre. Közben pedig volt egy igazgatóváltás, az édesapám, Rudolf Péter került a színház élére. Ekkor azt gondoltam, nem szerencsés, hogy összekeveredjenek a szálak, munka, magánélet, így jobbnak láttam, ha váltok. Hívtak, így elszerződtem a Miskolci Nemzeti Színházhoz. A döntésemben az is segített, hogy szükségem volt arra, kipróbáljam, hogyan állom meg a helyem egyedül, barátok, osztálytársak, család nélkül. Azt is gondoltam, szakmailag talán Miskolcon jobban tudok fejlődni, hiszen a vidéki színházakban általában több bemutató van egy évadban, tehát több szerep is vár a színészekre. Ráadásul általában sokszínűbb a paletta is. Több különböző műfajban próbálhatja ki magát az ember. Így is lett. Játszhattam már vígjátékban, drámában, musicalben, mesejátékban… Most volt Molnár Ferenc Az üvegcipőjének a bemutatója, amiben a főszerepet, Irmát alakítom.
Még visszatérünk Irmára, de hol lakik Miskolcon?
R. Sz.: Színészházban, nagyon jó a társaság és a hangulat, olyan, mint egy kollégium. Mindig számíthatunk egymás segítségére. Ha valaki például elfelejti az ebédhez a fokhagymát, csak átszalad érte a szomszédba.
Egy kollégiumba tudtommal nem lehet vendégeket fogadni, nem alhatnak ott. Itt ez hogy van?
R. Sz.: Ez azért ilyen szempontból nem kollégium, hiszen felnőtt emberek vagyunk. Szerencsére lehet vendégeket fogadni. Hozzám is gyakran jönnek barátok vagy a családom. A kutyám is például itt lehet velem. Annyi változás azért még történt tavaly óta, hogy most már nemcsak vele osztom meg az életem, hanem nagy örömömre a szerelmemmel is. Aki már nemcsak a szerelmem, de április óta a vőlegényem is.
Szívből gratulálok! Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy két ember így egymásra találjon?
R. Sz.: Mindjárt harmincéves leszek. Sokáig nem volt senkim ő előtte. Szerencse vagy a sors keze, hogy mind a ketten odakerültünk a miskolci színházhoz. Nem tudom még, hogy melyiknek köszönhetem a találkozást, de hálás vagyok érte. Azt hiszem, az is fontos volt, hogy nyitottak voltunk egymásra, és ugyanabban az időben ugyanarra vágytunk. Vagyis szerelemre, szeretetre, társra. Egyformán gondolkodunk az élet legfontosabb kérdéseiről. Egy az értékrendünk, és azt hiszem, ez a legfontosabb… Így utólag talán mégis azt gondolom, ez a sors keze volt…
Igaz az, hogy minden lány az édesapját keresi a párjában?
R. Sz.: Azt gondolom, ha valaki olyan sok szépet és jót kapott az apukájától, a családjától, mint én, akkor biztos, hogy a szíve választottjában is keresi ezeket az értékeket, de nem hiszem, hogy kifejezetten ugyanazt akarná az ember… Ha jobban belegondolok, Dominik (Tóth Dominik – a szerk.) és apa hasonlítanak abból szempontból, hogy nekik is egy az értékrendjük, és nagyon hasonlóan kommunikálnak az emberekkel, de azért szerencsére vannak különbségek is. Furcsa lenne, ha nem lennének…
Beszéljünk Irmáról és a szerepéről.
R. Sz.: Irma nagyon tiszta és bátor lány, mindig kiáll az igazáért, kiáll azért, amit gondol. Álomvilágban él azért, hogy túlélje a valóságot, de van benne annyi erő, bátorság és kitartás, hogy ezt az álomvilágot a való világba is szépen lassan beépítse, és az álma valósággá váljon. Semmi másra nem vágyik, mint hogy szeressék. Rengeteg szeretetet ad, de nem kap. Halálosan szerelmes Sipos úrba, a bútorasztalosba, aki 28 évvel idősebb nála… Hálás vagyok ezért a szerepért. Igazi ajándék eljátszani.
Belegondolt abba, ha, mondjuk, ön is egy ilyen idős úrba szeretett volna bele, akkor mit tett volna?
R. Sz.: Igen, gondolkodtam rajta, és arra jutottam, mit számít a kor, ha két ember szereti egymást. Maximum akkor, ha az adott férfi esetleg már nem akarna gyereket, akkor ez egy nagyon nehéz kérdés lehet.
Meg se kérdezem, hogy család vagy karrier, mert az édesanyja, Nagy-Kálózy Eszter példája azt mutatja, a kettőt remekül össze lehet egyeztetni.
R. Sz.: Anya főiskolás volt, amikor megszületett Flóra, a nővérem, és egy percig nem gondolkodott azon, hogy család vagy karrier. Mind a kettőre nagyon vágyott, és mind a kettőt remekül megoldotta. Felnézek rá, hogy emiatt egy percig nem volt benne félelem. Tény, jó dolga volt. Már az egyetem alatt sokat filmezhetett, dolgozott, és várták vissza a munkába. De ez akkor sem lehetett egyszerű, pláne nem háromszor végigcsinálni. Nagy szervezést igényelt. Ehhez persze kellett apa, a nagyszülők és a bébiszitterek, de amikor csak tudott, jelen volt. Jelen voltak mind a ketten. Szerencsések vagyunk. Remélem, hogy majd én is így tudom összeegyeztetni a családot és a színházat.
Rosszul gondolom, hogy alapvetően egy zárkózott színésznő?
R. Sz.: Zárkózottabb ember vagyok, de remélem, már nem vagyok zárkózott színésznő. Az utóbbi években sokat változtam, nyitottabb lettem, de dolgoztam is ezen sokat.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
