Évekkel ezelőtt szinte egyik percről a másikra hagyta ott a színházat, ahogy mondogatta, elege lett belőle, nem akart többet színpadra állni. Azóta magányosan élt az otthonában. Eleinte látogatták a kollégák, hívogatták telefonon, aztán mindenki elmaradt mellőle. Hogy enyhítsen a magányán, nyolc évvel ezelőtt odavett magához egy hölgyet, aki eleinte csak nappal, aztán már éjjel-nappal vele volt. Aki leste minden gondolatát. Főzött, mosott, takarított rá, naphosszat beszélgetett vele. Együtt nézegették a majd’ ezer fényképet a színésznő múltjából. Anikó most sírva mesél a megismerkedésükről, a vele töltött évekről, a halála előtti utolsó két hétről, és arról, ahogy örökre elaludt. Azt is elárulja, mi lesz a színésznő értékeivel, a házával, ruháival, és a rengeteg színházi fotóval, amit évtizedek óta gyűjtögetett.
A sors rendezte így
A színésznő és Anikó nem ismerték egymást, soha nem találkoztak, annak ellenére, hogy egy pedikűröshöz jártak. A sors különös játéka, hogy végül a pedikűrös ajánlotta Anikót, mondván, ő biztosan kibírja majd mellette. Hogy miért mondta ezt így, mert jól ismerte. Tudta, nincs éppen könnyű természete. Nemcsak a színpadon tudott királynőt játszani, hanem otthon, a négy fal között is. „Gyerekkorom nóta bálványom, kedvenc színésznőm volt Erzsi. Így amikor felkért erre a munkára, gond nélkül vállaltam. Valóban nem volt könnyű természete, mégis nagyon szerettem őt. A vele töltött nyolc év életem meghatározó időszaka volt és marad is” – mondja Anikó.
Megfizethetetlen volt, amit tett
Az asszony eleinte csak nappal volt a színésznővel, aztán amikor már gyengébb volt, több gondoskodásra szorult, azt kérte tőle, hogy maradjon ott vele éjszakára is. „A nagy ház mellett, ahol ő élt, volt egy kis melléképület, szoba-konyha-fürdőszoba, ott laktam én. A szobában két ágy volt, még az édesanyjáé, két ugyancsak öreg szekrény, benne az édesanyja levelei és ágyneműi, na és egy tükör. Semmi több. De ez egyáltalán nem zavart, hisz szinte csak aludni jártam oda. Az időm nagy részét mellette töltöttem. Főztem, mostam, vasaltam, vásároltam, takarítottam… Volt, hogy azt mondta, főzzek ebédre babfőzeléket, mire kész lett, már zöldborsófőzeléket kívánt. Szó nélkül megcsináltam. Ismerősök mondogatták, amit én csinálok Erzsinél, azt nem lehet pénzzel megfizetni.”
„Nem akart kórházba menni”
A színésznő az elmúlt két-három évben egyre gyakrabban mondogatta, történjék vele bármi, legyen bármilyen beteg, Anikó ne vigye őt kórházba, és másnak se engedje ezt. Azt is mondta, ha eljön az idő, otthon szeretne majd meghalni. „Amikor érezte, hogy napról napra gyengül, már alig bírt menni, nem akart lefeküdni az ágyába, attól félt, akkor biztosan örökre elalszik. Leginkább a foteljében szeretett üldögélni, ott szeretett egész nap szunyókálni. Egészen a halála előtti utolsó két hónapig így volt ez. Az számomra lelkileg nagyon nehéz volt. Akkor már csak feküdt, én pedig éjjel-nappal ott ültem mellettem. Már se enni, se inni nem akart, a doktornő járt hozzá, infúziót adott, hogy ki ne száradjon. Az utolsó este kettesben voltunk. Soha nem engedte, hogy az arcán megcsókoljam, csak a fejét és a karján volt szabad. Most megengedte, sőt mosolygott hozzá. Ekkor gyorsan készítettem róla egy fotót. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó. Rá két percre ezzel a mosollyal az arcán örökre lehunyta a szemét. Erzsi mindig mondogatta, a ruháit az ismert jelmeztervezőnek, Szakácsi Györgyinek, a fényképeket, a díjait pedig a Bajor Gizi Múzeumnak szánja. Van végrendelete, én ezt nem néztem meg, de az ügyvéd azt mondta, mindent rám hagyott. Amit tudok, hogy a végrendeletében úgy rendelkezett, a halála után én intézem a búcsúztatóját, a temetését. Igyekeztem ennek legjobb tudásom szerint eleget tenni. Erzsi halálával a szívem egy darabja halt meg. Szép családom van, mégis most üresnek érzem az életem. Egyelőre még nem tudom, hogyan tovább nélküle…”
Kiemelt képek: Olajos Piroska/fotocentral.hu, Fortepan/Hunyadi József