Több évtizede együtt nevettetnek minket, közben pedig egymást is megtanították valamire az életről. Bagi Iván ötvenéves lett, Nacsa Olivér hamarosan apa lesz – ők pedig, ha minden változik is körülöttük, továbbra is számíthatnak egymásra.

Két előadó, akik egymásnak sokszor tökéletes ellentétei, és akik már rég rájöttek: a legjobb poénokat néha maga az élet írja. Hogy mit adott számukra a színpad? Talán azt, hogy mindig ott lesznek egymásnak.

Kereken tizenöt évvel ezelőtt indult a közös paródiaműsoruk a Szálka, avagy Bagi és Nacsa megakad a torkán. A barátságuk azonban sokkal régebbre nyúlik vissza. Mikor találkoztak először?

Nacsa Olivér: Harmincegy évvel ezelőtt. Ahhoz képest nem is nézünk ki rosszul!

Bagi Iván: Ahhoz képest! (nevet) Egyébkén ha jól emlékszem, egy házibuliban találkoztunk először, ahol Olivér éppen az osztálytársainak és a helyi közönségnek improvizált egy tanárparódiát. Nagyon izgalmasnak találtam a játékát, a tehetségét.

Számos iskolai fellépés után döntöttek úgy, hogy egy saját, önálló számmal próbálkoznak a Rádiókabaréban. 1996-ban jelentkeztek Sinkó Péternél, aki másnap egy nyilvános rádiófelvételen rögtön a mély vízbe dobta önöket. Milyen volt a debütálásuk?

N. O.: Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Iván tizenkilenc éves volt, én tizenhat, és egyik pillanatról a másikra hatszáz fős közönség előtt találtuk magunkat. Ráadásul olyan emberek nézték az előadásunkat, akiket addig csak színházban, televízióban láthattunk. A legnagyobbak! Az első fellépésünk után végül Verebes István és Farkasházy Tivadar meghívott minket a televíziós műsorába, a Zárt osztályba, aminek Fábry Sándor volt a műsorvezetője. Olyan nagy nevekkel állhatunk egy színpadon, mint Markos György, Nádas György, Boncz Géza, Bajor Imre, Gálvölgyi János és még sorolhatnám.

Szinte gyerekek voltak, amikor beindult a karrierjük. Tizenévesen mennyire tudták jól súlyozni a poénokat? Érezték az arányokat, vagy volt, hogy olykor túllőttek a célon?

B. I.: Amikor bekerültünk a szakmába még mind a ketten nagyon fegyelmezettek, összeszedettek voltunk, majd jött egy másik időszak, amikor már jobban kidomborodott az éretlenségünk. Sinkó Péter és Farkasházy Tivadar egyébként nagyon sokat segített nekünk, a rutinos kollégákra mindig számíthattunk a pályánk elején, de aztán menet közben nekünk is kialakult az arányérzékünk.

Kit parodizáltak a legtöbbször?

B. I.: Szerintem én Fábryt.

N. O.: Eleinte Friderikusz Sándort, majd Korda Györgyöt, de nagyon nehéz egy-egy embert kiemelni. A politikusoktól kezdve az aktuális közéleti szereplőkön át az emblematikus sztárokig mindenkit színpadra vittünk. Minden korszaknak megvoltak a maga meghatározó arcai, úgyhogy volt miből meríteni. Gazdagon. Ez volt a nagy szerencsénk.

Sokan úgy tartják a humoristákról, hogy a magánéletükben, hétköznapokban szomorú bohócok. Ez önökre mennyire jellemző?

N. O.: Rám nem igazán. Én megtanultam az apró dolgoknak is örülni, és amennyire csak lehet, a jelenben élni. Boldog házasságban élek, most várjuk a kisbabánkat a feleségemmel.

B. I.: Én viszont kissé szorongó vagyok. De már kevésbé vagyok ilyen. Mármint szomorú. De a szomorú egyébként nem is jó kifejezés, mert szerintem sosem voltam az, legfeljebb annak hittek az emberek.

Miért hitték szomorúnak?

B. I.: Nem tudom. Talán lelkizősebb alkat vagyok, bár Olivér is az, úgyhogy nem tudom. Lehet, hogy negatívabban álltam az élethez, kicsit pesszimistább voltam. A barátaink szokták mondani, hogy Olivér sztárnak született. És ez tényleg így van. Én viszont legbelül mindig is teljesen civilnek éreztem magam. Egymás szöges ellentétei vagyunk.

Nem tudta megélni a sztárságot? Átadni magát a rajongásnak?

B. I.: Nekem inkább nyűg volt. Zavarba jöttem tőle. Én inkább otthon töltődöm. Szeretem a csendet, a nyugalmat magam körül. Olvasok, verseket írok, kirándulok, járom a természetet. Ez alkati kérdés. Visszafogottan élem az életemet. Magamnak való vagyok, de nyilván vannak barátaim is, akikkel időről időre találkozom.

N. O.: Én viszont örülök az emberek visszajelzésének. Hogy nemcsak egy nézettségi adatot ismerek a műsoraink után, hanem van egy fizikai visszajelzés is. Tetten érhető, hogy valamit jól csinálunk, hogy szeretnek.

Ha már a barátságnál tartunk. Önök barátok?

N. O.: Nem. Mi olyanok vagyunk, mint a testvérek. Harmincegy éve napi kapcsolatban vagyunk. Lényegében együtt nőttünk fel. Persze voltak hullámvölgyeink, leginkább a különbözőségünk miatt, de szerintem mindketten sokat változtunk. Fejlődtünk, összecsiszolódtunk. Elfogadóbbak, megértőbbek lettünk egymással.

Mi az, amit tanultak egymásról?

B. I.: Hú, ez egy jó kérdés. Ezt talán még senki nem kérdezte meg tőlünk.

N. O.: Igen tényleg jó. Meg is lepett.

B. I.: Erre mondaná Havas Henrik: két óra után feltett egy jó kérdést. (nevet)

N. O.: Viccet félretéve, egyébként úgy gondolom, hogy Iván mindig is nagyon értékes életet élt. Olyan tulajdonságai vannak, amik rám kifejezetten pozitív hatással voltak, amikor bohémebb életet éltem. Korábban szerettem megélni az ismertséget akár az éjszakai életben is, de Iván mindig jó példával járt előttem. Hogy úgy is lehet ismert emberként élni, ahogyan ő teszi. Normálisan. Meghitten. Ez pedig nagyon jó minta volt számomra, amihez aztán én is próbáltam igazodni.

B. I.: Olivér szerintem sokkal racionálisabb, mint én. Jó értelemben véve földhözragadtabban gondolkodik, mégis kicsit olaszos. Kevésbé szorongó, idegeskedő, stresszelő, mint én. Ez pedig idővel rám is jó hatással volt, követendő minta volt számomra, amiből sokat tudtam meríteni.

És mi jelentette a legnagyobb kihívást?

N. O.: A bizalom. Hogy Iván bízzon bennem. Vakon is. Hogy ne csináljon úgy magánakciókat, hogy előtte nem kéri ki a véleményemet. Szerettem volna, ha biztos abban, hogy jót akarok neki, az ő érdekeit nézem. Legyen szó akár munkáról, magánéletről. Hogy ne támadásnak vegye a meglátásaimat, hanem baráti jó tanácsnak. Talán ez volt a legnagyobb kihívás, hogy idáig eljussunk. Nem volt egyszerű, de sikerült.

B. I.: Nekem eleinte Olivér bohém természete okozott kihívást. Ami tanító jelleggel hatott rám, az kezdetben legalább annyira zavart is. Munkamániás vagyok, és nehezen viseltem, hogy Olivér sok esetben csak este héttől reggel hétig elérhető, amíg kitombolta magát a Fészek Klubban, míg én pont fordítva működtem. Nagyon vegytisztán láttam a dolgokat. De ő legalább bulizott, élt. Utólag belátom, hogy nem mindig jó, ha valaki huszonévesen úgy él, ahogyan én, mert idővel kialakulhat benne egyfajta hiányérzet, majd jön a kapuzárási pánik.

Maradt önben hiányérzet?

B. I.: Persze, biztos. Kicsit irigylem Olivért, amiért annyi élményben volt része a barátaival, Böröczky Józseffel és Bajor Imrével. Nagy nevek. Nekem ezek kimaradtak. Kerültem a társaságot, kicsit úgy éltem, mint az Esőember.

A napokban ünnepelte az ötvenedik születésnapját. Hogyan készült lélekben a kerek évfordulóra?

B. I.: Nehezen. Belegondolni is kemény, hogy ötvenéves lettem. Apukám egyébként elég korán meghalt. Sokat dohányzott, tüdődaganata volt. Amikor a betegséget diagnosztizálták nála, akkor azt mondták neki, ha jobban odafigyelt volna, akkor nem lett volna semmi baj. Én odafigyelek az egészségemre, de lelki szempontból jó lenne néhány dolgot helyre rakni, rendezni, másképp csinálni. Békében, önmagammal harmóniában élni.

N. O.: Szerintem meg örülni kell az ötvennek, az idő múlásának. Fiatal ugyanis bárki lehet, koros embernek lenni viszont kiváltság. Minden évet, pillanatot ki kell élvezni.

Magánéletében egyébként ott tart, ahol ennyi idősen szeretett volna?

B. I.: Nem. Nem hiszem. Tarthatnék már máshol is, de ilyen szempontból nincs bennem hiányérzet. Fatalista vagyok. Hiszem, hogy az ember életében a nagy dolgok előre meg vannak írva, úgyhogy nem elégedetlenkedem azért, mert nincs családom. Egyébként boldog párkapcsolatban élek.

Olivér, ön viszont hamarosan egy teljesen új szerepben találja magát: feleségével első közös gyermeküket várják, ősszel születik meg a kislányuk. Hogyan készül az apaságra?

N. O.: Életem legcsodálatosabb szerepe lesz! Az élet úgy hozta, hogy nem lettem nagyon fiatalon apa, és egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Így volt időm megtalálni azt a csodálatos nőt, azt a feleséget, akinél jobb társat nem is kívánhatnék magamnak. A kislányunk pedig egy szeretetteljes családba érkezik majd. Elmondhatatlan boldogság!

Külön-külön és együtt is rengeteg sikerben volt részük. A jövőben is kéz a kézben, barátságban képzelik el a jövőt?

N. O.: Azt hiszem, igen. Nyilván vannak saját projektjeink, külön szálak az életünkben, de azt a kreativitást, azt a 31 évben megszerzett tapasztalatot és sikert továbbra is együtt szeretnénk kamatoztatni. Hogy ez milyen formában lesz, egyelőre még a jövő zenéje. Lehet, hogy a háttérből, lehet, hogy nem fogunk annyira látszódni, de az már mindegy. Egy biztos: mindig ott leszünk egymásnak.

B. I.: Erről szól a testvéri szeretet!