A férjével, Lacival már vagy negyven éve rendszeresen tartanak maguknál nagyobb összejöveteleket, kertipartikat, vacsorákat, amikor Bay Éva a vendégváró falatoktól elkezdve a salátákon és főételeken át a süteményekig mindent megfőz és megsüt. Hogy lehet, hogy ebbe még nem fáradt bele? A válasz: a gondoskodás a lételeme! Olyannyira, hogy egy alkalommal borzasztóan kiborult, amikor őt akarták ünnepelni.

Vadas zsemlegombóccal, pacal burgonyával, kovászolt édes töltött káposzta, halászlé és túrós csusza – csak néhány étel, amit Bay Éva éppen legutóbb készített.

„Vendégeket várni nekem egyáltalán nem fáradság, hanem kész öröm!” – mondja elöljáróban az egykori bemondónő. Ráadásul mivel már egy összeszokott társaság az övék, pontosan tudja, mely fogásokért rajonganak legjobban a barátaik.

Negyvenéves hagyomány

De mindez honnan kezdődött? – kérdezzük elsőként tőle.

„Ennek komoly sztorija van, és úgy negyven évre nyúlik vissza. Még Pasaréten laktunk az anyósoméknál, akik április vége és május eleje között minden évben két hétre Sopronba utaztak. Ebbe beleesett a férjem születésnapja, amit mi jól meg is ünnepeltünk. Áthívtuk a barátainkat, összesen huszonhárom embert. És hát én nagyon készültem... Svéd gombasaláta, majonézes krumplisaláta, sültek, ilyen-olyan tekercsek, pogácsa, sütemény, hosszú a lista.

Emlékszem, annyian voltunk, hogy bármerre néztem, mindenütt ült valaki, konyhapulton, földön, a kanapé karfáján, hisz ennyi székünk nem volt. Mindenki ölében volt egy tányér jól megrakva mindenféle finomsággal

– mosolyodik el az emlékre. – Szóval így indult ez a mi kis hagyományunk.”

Egy kis nosztalgia

Később, meséli tovább, ezek a nagy bulik Pilismaróton folytatódtak.

„Vettünk ott egy kisebb nyaralót. Amikor vége lett a sulinak, kezdődött a nyári szünet, a gyerekekkel indultunk is le. Ugye június 27-én László-nap van, és azt már mindig ott tartottuk. Volt, hogy hatvanan voltunk! Jöttek a barátaink a környező városokból, településekről, Nagymarosról motorcsónakkal. Nem is értem, hogy fért el ennyi ember egy ilyen pici helyen. Az ég tudja, honnan, de a férjem szerzett még egy sörcsapot is, de kerítettek – szintén nem tudom, honnan – padokat, asztalokat. Na és kezdődhetett a sütés-főzés. Az egyik barátunk hozott tíz kiló libazsírt, amit beleöntött egy hatalmas tárcsába, alatta meggyújtotta a gázt, én meg hordtam ki a húsokat. Először négy kiló csirkemájat, ami három perc alatt megsült, és nagyjából ennyi idő alatt el is fogyott. Majd hat kiló csirkét, és ugyanennyi tarját. Alig telt el fél óra, és nem maradt semmi” – jegyzi meg nevetve.

„Ezt évente többször megismételtük, illetve megismételjük a mai napig, csak már itt, Szentendrén, az otthonunkban.

Kivéve az én születésnapomon! Azt nem engedem! Nem szeretem, ha engem ünnepelnek. A férjem és a fiam a hatvanadik szülinapomon csináltak nekem egy meglepetésbulit, hát én rosszul voltam... Elmentem a kutyával a városba sétálni, és mire hazaértem, százan vártak a kertben. Kinyitottam a kertkaput, megláttam őket, majd azzal a lendülettel visszacsuktam, mondván, ezt nem tehetik velem!

Egy olyan emberrel, akinek a lételeme a készülés. Mindig én adok, hát hogyan fogadjam ezt el?! Persze volt minden, pogácsa, behűtött pezsgő, hoztak egy bográcsban lecsós harcsát. Akkor megfenyegettem a férjem, hogy lelövöm magam, ha a hetvenedikre is szervez valamit! Itt vagyok, tehát nem tette...” – viccelődik.

„Az agyam egy szakácskönyv”

Egy ilyen vendégvárás nem kis munka. A kérdés az, hogy hogyan bírja ezt még mindig?

Bírom! Jó, pogácsát már nem mindig sütök...

– folytatja vidáman.

„De semmiből nem áll összedobni egy halászlevet meg egy túrós csuszát. A halat előző nap megveszem a piacon, besózom, berakom a fridzsibe. Másnap felrakom rotyogni, közben kifőzőm a csuszatésztát, pirítok szalonnát, kész is. Nem nagy kunszt. Egy jó hideg desszert is megvan egy óra alatt. Van, ami macerásabb, pláne, ha egyszerre készítem, mint a vadast zsemlegombóccal meg a pacalt főtt krumplival. De nem gond, szívesen megcsinálom azokat is. Könnyű így, hogy az agyam egy nagy szakácskönyv!”