Szacsvay László három éve veszítette el a feleségét, akit hosszú éveken át önfeláldozó szeretettel ápolt.

Szacsvay László azóta egyedül él, Fülöp kutyája mellett próbálja megtalálni a mindennapok örömét. Mindezt teszi rengeteg humorral, ami már oly sok bajból kisegítette.

Azt hittem, Fülöpöt is magával hozza a beszélgetésre, szinte sehova nem megy nélküle.

Szacsvay László: Most kivételesen otthon maradt, ebben a hőségben nem kínzok egy idős kutyát. Elég, ha engem kínoz a meleg. Ha megérem az őszt, hetvenkilenc éves leszek. Nem panaszkodom, a koromhoz képest jól vagyok, mindennap elmegyek vásárolni, Fülöppel többször sétálok. Teniszezem, ahová csak lehet, biciklivel megyek, este a színházba is.

Amióta elment a felesége, egyedül él.

Sz. L.: Klaudiával nagyon fiatalon találkoztunk, Szentendrén, a teátrumban ő szólított le engem. Én soha nem voltam nagy ismerkedő. Ez még 1968-ban történt. Ő tizenhat éves volt, én hét évvel idősebb. Szinte együtt nőttünk fel. Nagyon hamar megszületett a fiunk is. Máriusznak több mint húsz éve van egy élettársa, jól megvannak, amikor csak tudunk, találkozunk. De attól még igaz, hogy amikor este becsukom magam mögött az ajtót, egyedül maradok, illetve Fülöpkével. Persze jó lenne, ha a kutyámon kívül lenne még valaki mellettem, de az egyedüllétnek is megvannak a maga szépségei. Nem kell senkivel veszekedni, senkihez alkalmazkodni, én meg alapvetően megtanultam együtt élni a magánnyal.

Hogyan telnek a napjai?

Sz. L.: Elég korán kelek, igaz, az éjszakáimat már megszakítják a – nevezzük úgy – vizes problémák. Az ember ennyi idősen ezzel már nem dicsekszik, de együtt él vele. Szerencsére mindig vissza tudok aludni. Amikor reggel felébredek, először Fülöpnek köszönök. Ő erre beugrik az ágyamba, következik egy kis szeretgetés, puszilgatás. Mivel cukorbeteg vagyok, beadom az inzulint, utána kiülök tíz percre az erkélyre napozni. Kell az a D-vitamin. Aztán Fülöppel elindulunk a megszokott körünkre. Patika, dohánybolt, közért – mindennap ugyanaz az útvonal. Amikor hazaérek, nekilátok a főzésnek. Egész életemben én főztem. Magamra is, másokra is. Ma például egy sűrű levest készítettem, utána jött egy gyümölcs­joghurt, beleszórtam nyolc-tíz szem áfonyát, az a desszert. Ebéd után, ha csak tehetem, jön a nap fénypontja: a bubuka. Az alvás. Nagy ajándéka ez az életnek.

Néztem, hogy most csak egy darabban játszik.

Sz. L.: A Mester és Margaritában, de szívem szerint több darabban is színpadra állnék. Egész életemben sokat dolgoztam, és hiányzik a munka. Én dolgozni szeretek.

Mit szól ahhoz, hogy színész kollégája, Nagy Ervin, államtitkár lett?

Sz. L.: Mindenki úgy éli az életét, ahogy jónak látja. Én azt gondoltam, hogy a színésznek elsősorban a színpadon van dolga. Nekem két mondatom van a politikáról. Az egyik, hogy aki politikusnak megy, az egyéb gazemberségre is képes. A másik pedig, hogy a hatalom súlyos betegség, és az állapota idővel csak romlik.

A családjában is volt politikus.

Sz. L.: Szacsvay Imre, Kossuth titkára. Ő szerkesztette a Függetlenségi Nyilatkozatot, és amikor arra kérték, hogy vonja vissza, nem tette meg. Inkább vállalta a halált. Felakasztották. Az én szememben ő nagy ember volt, mert nem adta fel az elveit.

Soha nem vágyott arra, hogy belefolyjon a közéletbe?

Sz. L.: Nem vagyok harcos alkat, sőt, ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen egy gyáva kis pali vagyok. Soha nem hőzöngtem, nem voltam forradalmár. Inkább próbáltam túlélni azt, amit az élet elém tett.

Abból pedig jutott bőven.

Sz. L.: Ha visszanézek, néha magam is csodálkozom. Gyerekkoromban agyhártyagyulladásom volt, újra kellett tanulnom járni, beszélni. Később jöttek a saját betegségeim, aztán egy éve egy övsömör is gyötör, borzalmas betegség. Aki nem élte át, nem tudja elképzelni, milyen fájdalommal jár. Kipróbáltam rengeteg gyógyszert, tíz infúziót kaptam, aztán egy idő után azt mondtam, elég. Az orvosok csak annyit mondanak, türelem, majd elmúlik. Én meg mindig azt válaszolom: biztos majd velem együtt.

Többször betörtek önhöz. Honnan van ennyi ereje, hogy a bajból mindig fel tud állni? A humora a segítségére van?

Sz. L.: Az ember vagy nevet a bajain, vagy belerokkan. Én inkább az előbbit választom. A betörésekről annyit, a nagyszüleimtől örököltem egy kis házat Kispesten, éveken át szépítgettem, milliókat költöttem rá, fürdőszobát építettem, cirkófűtést szereltettem, bővítettem, a szívem-lelkem benne volt. Kilencszer törtek be, mindenemet tönkretettek, elvittek. Nem volt riasztó, mert bíztam az emberekben. Naiv voltam. Az ember ilyenkor nemcsak tárgyakat veszít el, hanem emlékeket is. Egy idő után már nem volt se kedvem, se erőm újra rendbe hozni.

Egyszer azt mondta magáról: feleségnek is jó lett volna.

Sz. L.: Igen, mert gondoskodó fajta vagyok, mosok, főzök, takarítok. Gyerekkoromból jött ez a tudásom. Édesanyám és édesapám tanáremberek voltak, reggel elmentek, este jöttek haza. Mellette anyám csodálatosan főzött, mi, gyerekek besegítettünk, mindent megtanultunk tőle. Krumplit pucolni, borsót fejteni, bevásárolni, jártam a piacra. Régebben az egész társulatnak főztem. Volt olyan, hogy harminc embernek készítettem tökös lecsót.

Ma is szívesen főzne ekkora társaságnak?

Sz. L.: Hogyne. Csak ma már nincs kinek. Én nem vagyok olyan ember, aki összeszervezi a társaságot. Ha hívnak, szívesen megyek, de nem hívnak. Megváltozott a világ.

Mit gondol arról a világról, ahol ma sokan a vagyonukkal, luxusautókkal, méregdrága táskákkal mutatják meg, kik is ők?

Sz. L.: Van egy mondatom erre. Sosem voltam a tűz körül, de sosem fáztam. A sok pénz is teher. Ugyanúgy stresszel járhat, mint a szegénység. Csak más okból. Valaki azon idegeskedik, miből fizeti ki a villanyszámlát, más meg azon, hogy miért nem lett még egy milliárddal többje. A lelki folyamat ugyanaz.

Mit kíván magának a következő évekre?

Sz. L.: Azt, hogy amíg bírom, mozogjak, teniszezzek, sétáljak Fülöppel, dolgozzak, hogy ne álljak le. Amíg bírom, szeretném csinálni. Aztán amikor már nem bírom, úgyis megtörténik, aminek meg kell történnie. Azt kívánom magamnak, amit szerintem minden ember. Egyszer csak reggel nem felébredni..

Meg lehet békélni az elmúlással?

Sz. L.: Nem a halállal van az embernek baja, hisz a halál az élet része. Ha menni kell, menni kell, ezen nincs vita. A halállal csak egy probléma van: a „volt, nincs”. Nem annak rossz, aki elment. Az már jól van. Az itt maradottaknak.