83 éves korában, családja körében elhunyt Szilágyi Tibor. A Kossuth-díjas színészre vele készült interjúnkkal emlékezünk, amelyben családjáról és pályafutásáról is őszintén mesélt.

Milyen hatással volt a gyerekkorára, hogy a második világháború idején született?

Szilágyi Tibor: Két és féléves voltam, mikor 1944 karácsonyán nagy volt nálunk a nyüzsgés. Épp öltöztettek, miközben a rádióból szólt, hogy Szolnokot légitámadás érte. Akkoriban még a fővárosban is zajlottak a harcok. Abban az évben egy hintalovat kaptam ajándékba, de hiába biztattak, hogy üljek fel rá, félúton mindig megálltam, mert a lövésektől folyamatosan rengett az épület és féltem. Meghatározó emlékek ezek, ennek ellenére nagyon jó gyerekkorom volt, szeretetteljes közegben nevelkedtem.

Az édesanyámmal és a nagyszüleimmel éltem, mivel a szüleim elváltak.

A nagyapám volt az apám. Az édesapámat hétvégi gyerekként ismertem meg, ráadásul az 56-os forradalom után az új családjával Kanadában telepedett le. Nyolc évvel később láttuk újra egymást. Halálig komoly barátom volt, de érthető módon nem alakult ki közöttünk közelebbi viszony.

Milyen volt apának a nagypapája?

Szilágyi Tibor: Fantasztikus ember volt! Érdekes, minden szülőmet és nagyszülőmet tegeztem, kivéve a nagypapát. Komoly ember volt, de egyszer sem fordult elő, hogy kezet emelt volna rám. Rengeteget olvasott, tájékozott volt, gyönyörűen írt. Tőle örököltem a pontosságot. Amikor már gimnazista voltam, azt mondta, ’Tibikém, legyél itthon tíz órára, mert ha nem, kizárlak’. Nem érezte feladatának, hogy elkényeztessen.

Nagyon korán tudatosult bennem, hogy idős emberekkel élek együtt, tudtam, hogy saját jogomon kell tehetségesnek lennem. Vinni akartam valamire, mert úgy gondoltam, ha ezek a csodálatos emberek egyszer kilépnek az életemből, akkor már senkire sem számíthatok.

Mire távoztak, már elvégeztem a főiskolát, így a kezdeti sikerekben még részesülhettek, és láthatták, hogy a gyerekük, unokájuk tart valamerre.

Úgy érzem, szívesen nosztalgiázik…

Szilágyi Tibor: Régebben nagyobb volt a szeretet. A házban, ahol éltünk, gyakran összejártak a lakók, engem is sokszor kínáltak süteménnyel a szomszédok. A nehéz időkben jobban figyeltek egymásra az emberek. Vegyük például a nagyapámat. Ő három testvérével és a nagymamámmal, Ilus nénivel élt. Vallásos családban nőttem fel, még vasárnapi iskolába is jártam. Gyakran elkísértem a nagyszüleimet a templomi misékre és temetésekre is.

Az édesanyja mivel foglalkozott?

Szilágyi Tibor: Miattam abbahagyta az egyetemet, de mivel gyönyörűen írt és ügyesen gépelt, különböző irodákban dolgozott. Tőle örököltem a jó fülemet, a hangomat és a szépírásomat. Jó humorú asszony volt, sajnos korán elveszítettem, hetvenéves volt.

Minden utazás előtt meglátogatom a családom sírját. A mai napig megvan bennem a hozzátartozóim iránt érzett szeretet. Megnyugtat, ha kimegyek hozzájuk a temetőbe és megfogom a sírkövet. Nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk.

Azt vallom, az igazán mély barátságok a család meghosszabbított karjai. Nekem szerencsére óriási baráti köröm van, 50-60 emberrel vagyok olyan kapcsolatban, hogy bármikor felhívhatjuk egymást telefonon.

Egy építészmérnök és egy irodai dolgozó gyereke hogy-hogy a színész szeretne lenni?

Szilágyi Tibor: Semmi összefüggés nincs ezek között. A középiskolában reálosztályba kerültem, pedig ezek a tárgyak nem tartoztak az erősségeim közé. Csatlakoztam a színjátszó-körhöz, ahol az Anne Frank naplója című előadásban rám osztották Otto Frank szerepét.

Azon túl, hogy sikeres előadás volt, mindenkinek feltűnt, hogy van tehetségem a színjátszáshoz. Ami azt illeti, én is így éreztem. Érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de az első rostán kiestem, így nem kerültem be a sztárosztályba, ahová Szegedi Erika, Béres Ilona, Tordai Teri és Halász Judit jártak.

Mivel nem akartam közveszélyes munkakerülővé válni és kevés pénzből élt a családom, egy évig fizikai munkákat vállaltam. Másodjára már felvettek, és azóta nincs megállás.

Feltűnő, mennyiszer váltott színházat, nem szereti az állandóságot?

Szilágyi Tibor: A pályához vagyok hű, nem az intézethez, és ahogy mondani szoktam, én vagyok a legnagyobb vándorszínész. Engem mindig az hajtott, hogy jobb színész legyek és oda mentem, ahol tovább tudtam lépni.

Mindenki csodálja a bátorságomat, de én senkinek se mondtam, hogy ne kövessen. Nem lehet egy helyben üldögélni.

Most sem teszem, játszom Veszprémben a Petőfi Színházban az Esőember című előadásban, a Karinthy Színházban a Második nekifutás című darabban, Sopronban pedig A gyertyák csonkig égnek című Márai-műben állok színpadra. A családom már megkérdezte, hazajövök-e karácsonyra. (nevet) Mit tegyek? Sok a dolgom, és ez még csak az 55. szezonom.

Szilágyi Tibor a feleségével és az unokájával