„Kérlek, írj a lapba néhány mondatot a szerelemről, ha lehet.”
Hát persze hogy lehet! Csak…
Nagy kedvvel és hatalmas elánnal ugrottam neki a témának, de gyorsan be kellett látnom, hogy egyáltalán nem könnyű magas szinten megfelelni egy ilyen megtisztelő felkérésnek – miközben írtam már életrajzi könyvet, stíluskalauzt, sznobizmusmérőt, szakácskönyvet, önvallomást, három regényt és sok minden mást is.
De ezúttal sehogy sem akart beindulni az ihlet – talán azért, mert mindig is utáltam a krajcáros szerelmi regények olcsó érzelmi szófordulatait, és rendre elönt a tehetetlen düh, mikor tudom, hogy közeleg a rózsaszín Barbie-szívecskék amerikai igénytelenségének szuperdátuma: a Valentin-nap.
Aztán az ihlettelenség láttán taktikát váltottam: lelki szemeim előtt hagytam szépen leperegni életem filmjét, megpróbálva azokra a boldogságpillanatokra koncentrálni, amelyekre ma is szívesen emlékezem. És úgy tűnik, ezzel meg is találtam azt a karcos, mégis őszinte gyónási formulát, amit az olvasóim már megszoktak tőlem.
Már hosszúnadrágos, cseperedő fiúcska voltam, amikor nagyanyám egyszer csak rákérdezett a rákérdezhetetlenre:
– Nos, Mackókám, hogy állsz a szerelemmel?
– Jól, Ladókám. Vagyis nem teljesen, mert van azért egy kis baj. Tudod, a lányok bámulásán kívül még semmi jelét nem érzem annak, amiért a többi srác annyira odavan.
És hogy érthetőbb legyek, még hozzátettem:
– Sokat hallottam arról, hogy ilyenkor lepkék vannak az ember gyomrában. De ahogy tudod, az én gyönyörű lepkéim egy üvegfedelű dobozba vannak bezárva, és onnan nem is mennek sehova, mert gombostűvel lettek odaszögezve a latin nevük fölé.
Ez a beszélgetés egy kora nyári napon történt, néhány héttel a tizenhatodik születésnapom után. Aztán augusztusban egy balatonfüredi kis utcában megpillantottam K-t, a fiatal balerinát, és legombostűzött pillangóim olyan eszeveszett sebességgel röppentek át a gyomromba, hogy még a latin nevüket is elfelejtették magukkal hozni. Akkor, ott és utána értettem meg, hogy mi is az a sokat emlegetett igaz szerelem – összes örömével és csalódásával együtt.
Teltek-múltak az évek, és én K után megismertem X-et, Y-t és Z-t is. Útközben pedig rájöttem, hogy nekem a lányneveket illetően kicsit – mit kicsit, nagyon – szűknek, szinte szegényesnek tűnik az ABC betűmennyisége, miközben szentül meg voltam győződve arról, hogy a fellobbanások egy részének köze van a sokat emlegetett szerelemhez.
Ahhoz, hogy bárki felismerje, mennyire összekevertem akkoriban a szezont a fazonnal, nem kellett sem meteorológusnak, sem pedig divatdiktátornak lenni – elég volt, ha valaki egyenlőségjelet tudott tenni a fiatalság tesztoszteron okozta őrülete és a vakmerő szabadságvágyam közé. Pedig ha néha létrejött a zsigereimben ez a mindent elsöprő érzés – bevallom, nem túl gyakran –, akkor a szerelem azonnal átírta bennem az Ikrek különben eléggé lazán vett hűségszabályait.
De álljunk meg itt egy pillanatra! Hol is találja meg a kíváncsi olvasó ebben az eddig leírt pár száz szóban annak a csodának a patentreceptjét, amely nyomán végre olyan valakire lel, aki nemcsak a társa, hanem a szeretője és a cinkosa is lehet? Őszintén: sehol.
Viszont majdnem tizenhét évvel ezelőtt velem tényleg csodát tett az Isten, mintegy bizonyítva azt, hogy a boldogság – ha hiszünk benne – magas korban is képes belesni az ablakunkon: olyan végtelen érzelemmel és hűséggel ajándékozott meg, mint korábban még soha. És ha továbbra is szeret, akkor ezen már nem is fog változtatni…
Kiemelt kép: Bognár Bogi
