A háromgyermekes műsorvezető nagypapa lett. Szofi érkezésével a nagyszülői és szülői a felelősség kapcsán pedig ismét felszakadtak benne a régi, gyötrő kérdések: vajon neki miért kellett idő előtt eltemetnie az édesapját

Gundel Takács Gábor mindig magabiztosnak, mindig kiegyensúlyozottnak tűnik. Boldog és hosszú házassága Czeglédy Ágotával, kapcsolata immár három felnőtt gyermekével és az öröm, amit a család bővülése, unokája érkezése jelent számára, mind példa­értékű. Ám a szakmai és magán­életi sikerek mellett ott húzódik egy csendesebb, szomorú történet is. A kínzó, több mint harminc éve megválaszolatlan kérdések…

Van egy édestestvére

A műsorvezető édesapja idejekorán itthagyta a családját. Gundel Takács akkor járt a húszas évei végén, de amiről eddig sosem beszélt, a testvére épphogy elérte a fiatal felnőtt kort. „Sajnos tehetett arról, hogy 55 évesen meghalt. És nem volt nekem ezt könnyű megélni. Ráadásul az öcsém, aki az édestestvérem, de 12 évvel fiatalabb, mint én, 18 éves volt, amikor meghalt az édesapánk. Azóta is sokat jár az eszemben, pedig most már több mint harminc éve, ő hogy volt? Hogy élt? Hogy gondolkozott? Miért volt ilyen? És miért nem érdekelte az, hogy jobban vigyázzon magára? Ez egy érdekes szituáció, de ha olyan a világ, akkor majd egyszer megbeszéljük. Mindenesetre azt tudtam, hogy én nem így szeretném” – mondta az ELLE YouTube-csatornáján, az Apakontexusban Nyáry Krisztiánnak.

Nem egy életünk van

Mégis, hogyan kell értelmezni a fenti mondatokat? A leginkább játékmesteri és sportkvalitásairól ismert és elismert műsorvezetőről kevesen tudják, de sokat foglalkozik spiritualitással. Aki a Spirit Színházban indított Hét fő bűn című sorozatát látta, annak talán nem újdonság, hogy Gundel Takács Gábor számára a spiritualitás, a kereszténység egyfajta gondolkodás. Hite szerint nem egy életünk van, ami megmagyarázza, hogy is gondolja, hogy egyszer még megbeszéli a nyitva maradt kérdéseket elhunyt édesapjával… „Az én hitem arról szól, hogy az életben és a sorsodban nincs jutalom, nincs büntetés. Következményei vannak annak, amit csinálok. Adhatja az élet, a sors, a jóisten, de valamiért van. Erre mondják azt, hogy semmi sincs ok nélkül. Ami történik velem, és ez egy tragédia, az azért történik, hogy valamiért tanuljál belőle, hogy továbblépjél. És itt jön a keresztény emberek számára fontos dilemma: én például az a fajta keresztény ember vagyok – és lehet, hogy most kiátkoznak –, aki azt gondolja, hogy nem egy életünk van. Valamilyen formában ez a sztori folytatódik. Aki sokat olvas Hamvas Bélát vagy Szepes Máriát, az érti, miről beszélek. Tehát én azt hiszem, semmi sincsen ok nélkül, és az, ami velünk történik, részben következménye annak, ahogy éltünk, amit csináltunk. Vagy valamiért az a sorsunk, ezek már nem megmagyarázható dolgok.

Sok a közös bennük

Vajon hogyan nőtt fel Gundel Takács Gábor? Mit látott, mit hozott otthonról? Korábban azt nyilatkozta, hogy az ő édesapja egy jó értelemben vett hedonista volt, aki élvezte az életet. Az életigenlésnek ez a fajta atyai példája azonban számára inkább figyelmeztetés volt, mint követendő példa. Arról szólt, mi az, amit neki el kell kerülnie felnőtt korában, édesapaként, mindenáron. És persze emellett ott voltak a jó példák is, például az olvasás szeretete, a világra való nyitottság, ezeket mind édesapjától örökölte. Ráadásul mindkettejük életében volt egy törés. Gábor eredetileg színésznek készült, de sokadik próbálkozásra is elutasították, édesapja pedig úgy lett állatorvos, hogy valójában ő is más szakmára készült. Amit azonban egyikük előnyére tudott kovácsolni, az a másikat nem ambicionálta. „Ez a szocializmus nevű sztori egy nagyon érdekes dolog volt. Ebbe bele lehetett kényelmesedni. Hogy megvagyunk, elvagyunk, tulajdonképpen nincsen semmi különös, mert bár nincs olyan sok mindenünk, de van egy lakásunk a 7. kerületben, elférünk ott, nincs semmi baj. Apám meg szeretett sokat olvasni, beszélgetni, viszont egyáltalán nem volt ambiciózus ember a munkájában. Talán azért is, mert egyszer elpötyögte nekem, hogy ő állatorvos volt, és szeretett állatorvos lenni, de igazából díszlettervező szeretett volna lenni. Nem tudom, miért lett végül állatorvos. De lehet, hogy nem ambicionálta annyira, mert láttam jó értelemben vett ambiciózusabb embereket a környezetemben. Apám nem volt különösebben ilyen. Viszont rettenetesen kíváncsi volt a világra, nagyon sokat beszélgetett emberekkel, rengeteget olvasott. És én ebben nőttem fel. Nekem az apai nagyapám, akivel haláláig egy lakásban laktunk, magyar-latin szakos gimnáziumi tanár volt, tehát nálunk nem az volt a kérdés, hogy megvan-e egy könyv, hanem hogy hol van. És azt hiszem, ezt sikerült átörökíteni. Van, amelyik gyerekem többet olvas, van, amelyik kevesebbet, de alapvetően azért benne vannak a könyvek a pakliban.”