Igaz, azóta másfelé sodorta Batiz Andrást, Holló Mártát, Kolosi Pétert és Marsi Anikót az élet, ám egy láthatatlan kapocs már örökre összeköti őket. Egymás iránt érzett erős szeretetüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy – bár mindannyian felelős munkakörben dolgoznak ma is – még a legnagyobb karácsonyi hajtás közepette is képesek voltak összedolgozni. Példaértékű az az összefogás, ahogy megszületett a tollukból a mostani visszaemlékezés. Marsi Anikó eleveníti fel az emlékeit.
Fiatalok voltak, aludni is alig jártak haza, amikor a Fókuszt vezették. Tele voltak tettvággyal, és nagyon komolyan vették a hivatásukat. Ez mind kellett ahhoz, hogy a sikereik se maradjanak el. Batiz András volt négyük közül a legjobb kommunikátor, Márti a legdiplomatikusabb „képviselő”, Péter a szigorú, ám okos és olykor humoros főnök, Anikó pedig az, aki a legjobb riportokat csinálta. „Nem akarok üres frázisokat pufogtatni, és nem akarok rózsaszín felhőcskéket sem rajzolgatni a négyesünk fölé, ezért nem mondom azt, hogy úgy szeretjük egymást, mint emberek a sót, vagy hogy nem létezik karácsony a másik nélkül. Mert ez nem igaz. Az tény, hogy ezekkel az emberekkel örökre összeköt engem egy nagyon erős kapocs, akkor is, ha nem találkoznék, nem beszélnék velük soha többé. Együtt kezdtük a fiatal életünket, Márti és András, mint ahogyan én is, 18 évesek voltunk, amikor bekerültünk a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Péter talán 4 évvel idősebb, szóval ő sem volt vénember. Az ottani tanulmányaink befejeztével pedig, friss diplomával a zsebünkben együtt kezdtünk neki életünk egyik legnagyobb kalandjának, vagyis létrehoztuk a frissiben induló, országos kereskedelmi csatornák első számú és addig egyetlen hírháttér magazinját. Ez volt a Fókusz. Éjjel-nappal együtt voltunk, de ez – pici kivétellel – a munkáról szólt. Batizhoz majdnem feleségül mentem, Kolosinak sírtam a vállán, feltehetően azért, mert soha nem vette föl a telefonját, Mártival szinte egyszerre mentünk férjhez, és a gyerekeink közt is alig van pár hónapnyi különbség. A mai napig a másik felem, az agyam és a szívem egy szelete! Az is marad. Örökre. És a mézes-mustáros-szőlős csirkéjére is jól emlékszem. De arra is, ahogy karácsonykor András verset mond nekünk. Vagy hogy este 11-kor ülünk be moziba, mert hamarabb nem érünk oda, pedig másnap is korán kell kelni” – meséli Anikó.
1993 szeptemberében kezdték az egyetemet, és olyan híres, elismert tanáraik voltak, mint Vitray Tamás és Horváth Ádám. „Mi nem csupán néhány előadásra szédültünk be a Szentkirályi utcai épületbe, hanem szó szerint reggeltől estig bent voltunk, ráadásul legtöbbször stúdióban, kamerák és vezérlőpultok előtt és mögött. A legeslegelső nap is emlékezetes nekem: Holló Mártival a kollégiumban készülődtünk az évnyitóra. Márti nagyon szabályosnak tűnt a szép, vasalt fehér ingjében, túlságosan is rendesnek. Ehhez képest én a kis kantáros, virágos rövidnadrágomban, alul pirosra festett szőke hajammal maga lehettem a rendetlenség és a vadócság – meséli. Aki azonban mai napig jókedvű rendet parancsol közéjük, az nem más, mint Vitray Tamás. – Nem szokott soha ránk rivallni, ez nem az ő stílusa, de nagyon komoly kontroll. És azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, az iránta érzett tiszteletünk és hálánk jókedvű rendet parancsol körénk. Igazságos volt, de nagyon szigorú. Egyetlen perc késéssel már nem lehetett belépni az órájára. Ha elaludtál, kint maradtál. Slussz. De én csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla. Emberként és csupa nagybetűs TANÁR ÚRKÉNT egyaránt. A MESTER. Nagyon hálás vagyok neki. Sok mindenért! MINDENÉRT!”
Kiemelt kép: Steidell Gabriella/fotocentral.hu
