Holló Márta Marsi Anikóról: „Mindig számíthat rám, és tudom, én is bármikor hívhatom”

Igaz, azóta másfelé sodorta Batiz Andrást, Holló Mártát, Kolosi Pétert és Marsi Anikót az élet, ám egy láthatatlan kapocs már örökre összeköti őket. Egymás iránt érzett erős szeretetüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy – bár mindannyian felelős munkakörben dolgoznak ma is – még a legnagyobb karácsonyi hajtás közepette is képesek voltak összedolgozni. Példaértékű az az összefogás, ahogy megszületett a tollukból a mostani visszaemlékezés. Holló Márta így emlékszik a nagy négyesre.

Nagyon különbözőek voltak, más erősségekkel, gyengeségekkel, és épp ez adta a közös erejüket. „Tudtunk jókat vitatkozni, véleményt mondani, de a cél közös volt, és ez valóban segítette a közös sikert, miközben szerintem rengeteget tanultunk egymástól is. Ma is nagyon más szerepekben vagyunk, de ez az első 10 év megalapozta azt, hogy mindenki megerősödve induljon el a saját útján. Nekem olyan, mintha a főiskola után kaptunk volna még jó néhány évet, hogy biztonságos csapatban, egymást támogatva haladjunk. 30 éve ismerjük egymást, és akkor kezdődött ez a kapcsolat, amikor a felnőtt életünk is. Ennek megfelelően nagyon mély és őszinte a kötődés. Láttuk egymás örömét, bánatát, sikerét, kudarcát, mindezt álarcok nélkül. Az utóbbi időszakban hónapok, akár évek telnek el úgy, hogy nem beszélünk, de ha találkozunk, pont ugyanaz a mély szeretet, kapcsolódás van bennem, mint sok-sok évvel ezelőtt. Azt hiszem, ez a természetes, legalábbis nekem soha senkivel kapcsolatban nem változott ez a megélés. Még akkor sem, ha nem értettünk egyet, ha másfele ment az utunk, mást gondoltunk adott ponton. Amikor együtt vagyunk, időutazás, és ugyanott folytatódik minden. Percek alatt tudunk vitatkozni vagy jót nevetni. A fiúkkal ritkábban futunk össze, Anikóval többet beszélünk, de ez is természetes. Egykorúak a gyerekeink, és függetlenül attól, épp hol élt, mindig tudtunk egymásról, nem is volt kérdés, hogy támogassuk egymást. Mindig számíthat rám, és tudom, én is bármikor hívhatom, és ha kell, mentünk, megyünk egymáshoz” – meséli Márta.

Hogy ki mire és milyen jól emlékszik harminc év távlatából? Nevetve említi Andrást. „Nekem András a memóriám. Sokszor viccelődöm vele, hogy velem ellentétben mindenre emlékszik. Én úgy jellemezném, hogy kalandos, izgalmas, hajtós, nevetős évek. Rengeteget dolgoztunk, de olyan lendülettel és hittel tettük, hogy nem a nehézsége, hanem a ma sokszor emlegetett flow-élménye maradt meg. És közben éltük a huszonévesek világát szerelmekkel, szakításokkal úgy, hogy az égiek is segítettek egy-egy vicces jelenettel. Andrással például azonos időben döntöttünk úgy, hogy az akkori kapcsolatunkból továbblépünk, és egymás tudta nélkül Budapest ugyanazon 200 méter hosszú utcájában vettünk ki albérletet az utca két oldalán. Lássuk be, nagyon kicsi az esélye ennek.”

Az sem minden egykori SZFE-s osztályra igaz, hogy évtizedek múltán is ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Márti ezt nemcsak négyesükkel, hanem Vitray Tamás személyével is magyarázza. „Az osztálytalálkozó nem rendszeres összejövetel az életünkben, de ha van, ott vagyok, szervezem is. A tanár úr olyan kapocs közöttünk, aki egyértelművé teszi, hogy ott legyünk. Kicsit olyan, mint amikor a családfő ebédre hív bennünket, tehát ott a helyünk. Mindannyian másként kapcsolódunk hozzá, de a mérhetetlen tisztelet és szeretet közös.”

Kiemelt kép: