Batiz András: „Anikó mindig tudott meglepetést okozni, akár szakmai, akár privát értelemben”

Igaz, azóta másfelé sodorta Batiz Andrást, Holló Mártát, Kolosi Pétert és Marsi Anikót az élet, ám egy láthatatlan kapocs már örökre összeköti őket. Egymás iránt érzett erős szeretetüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy – bár mindannyian felelős munkakörben dolgoznak ma is – még a legnagyobb karácsonyi hajtás közepette is képesek voltak összedolgozni. Példaértékű az az összefogás, ahogy megszületett a tollukból a mostani visszaemlékezés. Batiz András eleveníti fel az emlékeit.

Elismeri, biztosan lehetne jobb kapcsolattartó is, talán ő az, aki a legritkábban kezdeményezi mostanában a beszélgetést a nagy négyes tagjai között. „Az együtt töltött idő – az én esetemben a főiskolával együtt tizenegy év – és a közben történtek erős köteléket jelentenek. Ezért mindhármuk sorsát követem, ha kell, drukkolok, ha úgy adódik, aggódom. Hiszen életem – sőt megkockáztatom, életünk – egyik legizgalmasabb periódusát töltöttük együtt. Ez igaz az akkor először elindított Színművészeti egyetemi tévés osztályban töltött évekre és rögtön azt követően a kereskedelmi tévézés hőskorára is. Utóbbi egy egészen elképesztő lehetőséget hozott nekünk, amivel igyekeztünk élni is. Éjjel-nappal dolgoztunk, volt olyan időszak, amikor hétből hét napot. Talán azért sikerült ezt épségben túlélnünk, mert a munkakapcsolat mellett barátként is szerettük egymást. Mindenki azt csinálhatta, amiben talán a legjobb volt, és közben egymásnak biztosítottuk a hátországot is – meséli András, felidézve rengeteg közös emléket. – Péterrel vitatkozni szerettem a legjobban, kevés nála okosabb embert ismerek. Márti szuper villámhárító volt, kedvessége a főiskola első napjától kezdve igazi szupererő volt, azzal mindig lekenyerezett. Anikó pedig mindig tudott meglepetést okozni akár szakmai, akár privát értelemben. Az osztálytalálkozókon ma is élvezettel hallgatom a többiek történeteit munkáról, családról, a világ dolgairól. Nem értünk mindig mindenben egyet, de ez kifejezetten hasznos, legalább nem ragadunk bele jelenünk buborékaiba. Vicces, hogy a múltra sem feltétlenül emlékszünk ugyanúgy, de talán a sokféle emlékdarabka adja ki a valódi összképet. Nagy öröm, hogy összejöveteleinken a haláláig rendre megtisztelt minket Horváth Ádám, és jelen van Vitray Tamás, a két osztályfőnökünknek rengeteget köszönhetünk.”

Kiemelt kép: Steindl Gabriella/fotocentral.hu