A mai nap délutánján csendesen elhunyt Tiboldi Mária – tudatta a gyászoló család. Az Operettszínház primadonnája, a Hallhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Jászai Mari-díjjal kitüntetett művészt a Csárdáskirálynő Szilviájaként több előadásban is szívébe zárta a közönség. Kálmán Imre operettjeit három nyelven énekelte világszerte. 1966-ban egy időre külföldre költözött.
„Tíz évet német nyelvterületen vendégszerepeltem, sztár lettem, primadonna, az első nő, Berlinben, Münchenben, Salzburgban… Ennek ellenére egy űzött, hajszolt nő – ha az emberi oldalát nézem –, aki konzuli útlevéllel, állandó sorban állással a követségen várja a vízumát, hogy hazajöhessen a kisfiához. Az osztrák és magyar vonatokon a kalauzok és vámosok név szerint ismertek, de az ottani és az itthoni bánásmódban bizony minőségi különbségek voltak. A Kádár-korszak szigora rám is vonatkozott, ahogyan átléptem a határt, minden alkalommal be- és ki kellett jelentkeznem a rendőrségen, ki tudja, hányszor. Arra, hogy itthon is szerepelhessek, nem kaptam lehetőséget. Kint, Nyugaton, sikeres voltam, nemzetközileg elismert, én voltam „a Tiboldi””- mesélte egy interjúban.
A szolnoki születésű művésznő hiába járta be a világot, hiába lett fővárosi művész, lelke mélyén mindig vidéki lány maradt. “Vidéki gyerek vagyok, Szolnokról jöttem. Ami azt jelenti, hogy nekem van kötődésem a vidékhez. Én nem úgy jöttem ide, hogy a „primadonna lejött vidékre” – nem! Engem úgy neveltek, hogy mindent meg kellett tanulnom. Libát legeltettem a Zagyva partján, kapáltam, kenyeret sütöttem, mindent, amit nem is gondolnának az emberek, sőt, talán ma már nem is sokan csinálják. Pláne nem az én foglalkozási körömben. Annyira messze került az én foglalkozásom a valóságtól, az élet valós oldalától, hogy nem csoda, ha az emberek ezt hiszik. Pedig én majdnem mindenhez értek, amihez egy asszonynak kell” – mesélte néhány éve egy beszélgetős esten.
Nyugodjék békében!
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
