Tizenhárom év korkülönbség van közöttük Péter javára. Evelin úgy fogalmaz, hogy ennyivel van lemaradva a saját karrierjében a férjéétől. De most rajta a sor, és ebben maximális támogatást kap otthonról. A hajdani sztárzsaru, aki már jó ideje civil életet él – vagyonvédelmi és követeléskezelő céget vezet –, visszavett a munkatempóból, átadva ezzel a feleségének a lehetőséget, hogy ő is kiteljesedhessen választott hivatásában.
„Sosem voltam eltartott feleség”
Evelin világéletében dolgozott, ez a három gyerek mellett sem volt másképp. De most először csinál olyat, amit igazán szívből szeret és élvez. „Szeretném leszögezni, sosem voltam eltartott feleség. Otthonról sem ezt a mintát hoztam. Például anya már velem volt terhes, amikor a közgázon diplomázott. Egész életében saját karrierje volt. Az elmúlt években én is rengeteget dolgoztam, mégsem olyasmit csináltam, ami százszázalékosan kielégített volna. Szerettem a munkahelyeimet, de mindig volt egy de… A lakberendezés igazából mindig is jelen volt az életemben, csak hobbiként. Valamiért sokáig nem gondoltam rá úgy, mint megélhetésre. Nem bíztam magamban. Tartottam attól, hogy rám sütik majd, a Doszpot felesége jó dolgában már nem tud mit kitalálni, vagy hogy mit képzelek magamról, hogy végzettség nélkül teszem az agyam… Aztán egyszer csak közeledett a negyvenedik születésnapom, ami nálam kéz kézben járt egy életközépi válsággal. Azt éreztem, hogy végül is nincs mit veszítenem, belevágok. És ez így is lett… Az első évek döcögősen teltek. És igen, voltak károgók. De közben mindvégig tudtam azt – és ez is volt a hajtóerőm –, hogy a lakberendezés az egyetlen dolog az életemben, amiben tényleg tehetséges vagyok. Emiatt sem adtam fel. Sőt beiratkoztam egy kétéves lakberendező-képzésre, hogy ne lehessek támadható, ne lehessen fogást találni rajtam.”
„Ha anya jól van, akkor a család is”
A tanulás a munka és a család mellett nem volt könnyű, mégis nagyon élvezte. „Tetszett, hogy amit az évek során autodidakta módon megtanultam, azt a tankönyvek is hasonlóan vagy éppen ugyanúgy írták. Majd megszereztem a képesítést, és egymás után jöttek a megrendelések. Végre előbújhattam a csigaházamból. Mióta az eszemet tudom, én valakinek a valakije voltam – az apám lánya, a Doszpot felesége. Most én vagyok én, Doszpot Evelin, a lakberendező. És noha a cégemben egyedül vagyok, ez mégis egy társas vállalkozás. A férjem nélkül ezt nem tudnám vinni, legalábbis nem ekkora elánnal. Van, hogy este hétkor kell elszaladnom egy megbeszélésre, vagy hogy későn érek csak haza. Olyan is előfordult, hogy vidékre szólított egy projekt, ami miatt éjszakára is ott ragadtam. Doszi akkor annyit mondott: ’Menj, és csináld!’ Ezért nem lehetek neki elég hálás. A férjem segít abban, hogy szárnyalhassak. Ő már ezen túl van, tehát érti, milyen élethelyzetben vagyok. Emellett különösen élvezi, hogy mint családapa még előrébb léphetett. Sajátos szabályrendszer szerint működik a családunk, de ez most mindenkinek jó így. Persze attól, hogy ennyit foglalkozom a cégemmel, nem szűntem meg anya lenni! – nevet fel. – Sőt vallom, hogy ha az anya jól van, akkor a család is. És én most a föld felett lebegek. Nekem a lakberendezés volt az álmom. De véletlenül sem szeretném rózsaszín csillámporral bevonni az életünket, mert az sem lenne igaz.”
„Ki ez a három nő?”
Evelin az utóbbi időben a gyerekeivel is türelmesebb, odafigyelőbb lett. „Hanna két hónap múlva huszonegy lesz, az ikrek, Zia és Zoé pedig tizenhárom évesek. A nagy még otthon lakik, esze ágában sincs elköltözni, nagyon jól érzi magát a biztonságban. Rendkívül jóban vagyunk. Maga mondta el, hogy ő sokkal többet elmesél nekem, mint a barátnőinek. Elképesztően jó érzés, mikor azzal hív fel, hogy ’Anya, nem ebédelünk együtt?’ Már olyan felnőtt… De valahol már a kicsik is azok. Múltkor családilag sétáltunk a Füvészkertben, a lányok mentek elől, és megkérdeztem Doszit, ki ez a három nő előttünk?! Mintha ugrottunk volna az időben, és csak kapkodom a fejemet, hogy atyaisten, hova tűntek a kislányaim! No persze, ha a kényeztetésükről van szó, megmaradtak gyerekeknek. Erről Doszi tudna mesélni, aki rögvest ugrik, ha hívják. Ha bármelyik egy emelettel feljebbről letelefonál, hogy ’Apa, éhes vagyok’, Doszi már megy is a konyhába szendvicset készíteni… Van, amikor már rászólok, hogy mondjuk, ’mi lenne, ha nem te cipelnéd be a kocsiból a lányok iskolatáskáját?’ – nevet fel. – De ő ilyen.”
Készül az ötödik X-re
„Az elmúlt években több falat is lebontottam magam körül – mondja Evelin. – Ez részben a munkámnak köszönhető, illetve a koromnak is. De azt utálom, ahogy rohan az idő, hogy már közelebb vagyok az ötvenhez. Ezzel nekem sajnos vannak gondjaim. A negyvenedik szülinapom előtt két héttel már zokogtam, aztán még hetekig utána is… Nem tudom, mi lesz két év múlva, ha beüt az ötven” – tette hozzá nevetve.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
