Csütörtök délután a fővárosi Szent István parkban nyilvános búcsúztatót tartottak az április végén elhunyt Vágó István emlékére. A rendezvényen kollégái nevében egykori jóbarátja, Verebes István elevenítette fel, milyen ember volt az ország kvízprofesszora. „Amikor megkaptam a megtisztelő felkérést, hogy a barátomról emlékezzem meg, nagy töprengésben voltam. Azóta is töprengek, és csak azt tudom ígérni, hogy itt is töprengeni fogok. Azt tudom, hogy mit akarok elmondnai – nem biztos, hogy sikerül –, és azt is tudom, mit nem akarok elmondani” – kezdte Verebes, aki mint kiderült, Juszt László 75. születésnapi ünnepségén találkozott utoljára Vágóval, a tévés halála előtt két héttel.
Beszédét így folytatta: „Olyasmiről szeretnék beszélni, ami engem vonzott a barátságában. Amikor elhangzik egy név, aki már nincs, valamennyiünkben felmerül egy impresszió: egy hangulat, egy emlék, egy helyzet, valami a múltból. Leellenőriztem, és mint ahogy minden képen, itt is, és amióta azóta megjelent, minden képen mosolyog Pista. Nekem mindig egy készülődő mosolya vetődik az agyamba, ami nevetésre készül. Majdnem azt mondhatnám, hogy röhögésre. Egy vidám ember volt. A negyven év alatt szép számmal találkoztunk, és mindig ezt a várakozást észleltem, hogy most valami olyan történik, olyanról fogunk vitatkozni, olyanról fogunk beszélni, hogy közben röhögünk. Talán veszekedünk is, de nagyon jól fogjuk érezni magunkat. (…) Jó hangulatú ember volt. A vidámsága, a felkészültsége, az alapossága, ahogy az információkat begyűjtötte, óriási előnyökkel bírt a tekintetben, hogy a Pistát soha nem lehetett rajtakapni nemtelenségen. Ami ma a közéletben dúl, annak nem volt részese. Fölötte állt ennek, és ezt nagyon becsültem benne.”
Mint Verebes István mondta, barátságuk furcsamód nem az egyetértésen alapult. „Nagyon sok mindenben nem értettünk egyet. Az életmódunk, a nyilvánosságban való részvételünk, a metódusa választásainknak nagyon különböztek. Egy valamiben nagyon egyetértettünk: abban, hogy az ember, főleg ha a nyilvánosság előtt szerepel, a morális tartásának, de legalábbis annak szándékának feddhetetlennek kell lenni – mondta, és kiemelte: barátságukban egyetlen kínos pillanat sem volt. Kapcsolatukat a humor, a jó modor és a tisztesség jellemezte. – Imádott vitatkozni. Sokszor nem értettünk egyet, de ha egyetértettünk, az sem volt jó neki, mert nem úgy értettem egyet, ahogy ő akarta, hogy egyetértsek. Az igazamat ellenőrizni jártam vele össze, mert az ő alapossága, az ő felkészültsége, az ellenőrizte azt, hogy vajon nem felületes-e a vélekedésem.”
„Hogy valami derűset mondjak: esendő ember volt. Barátai is sokszor mondják, hogy takarékos volt. Ha nem lett volna takarékos, az utolsó tíz évben éhen halt volna. De nagyon furcsán volt takarékos: 100-200 forintig. Az imént a feleségétől kértem egy cigarettát, na ezt nem bírta elviselni. Ha akkor, amikor nem volt még mobiltelefon, telefonálni akartam a lakásáról, azt sem szerette. Azt se szerette, ha nem volt feltöltve a mobiltelefonom, és elkértem az övét. Ugyanakkor a vacsoraasztalnál ezrek voltak áldozva. Ott nem számított a pénz. És volt még egy nagy különbségünk. Amikor fölkértek, mondták, hogy önök majd itt letesznek egy-egy szál virágot – fordult a jelenlévőkhöz Verebes. – Na ezt nem bírta elviselni. Azt, hogy virágot vigyek a feleségének, teljesen értelmetlennek tartotta, és dühítette. Végül az utolsó különbségünk: ő nagyon szerette a bort, én utálom. Az alkohol bűzétől is rosszul vagyok, de most, miután valaki virágot visz az egyik sírra, követ a másikra, én most ezzel áldozok Vágó István emlékének, és az önök egészségére iszom. Borzalmas…” – majd megivott egy pohár fehérbort, és lesétált a színpadról.
Kiemelt képek: Olajos Piroska, Nagy Zoltán/fotocentral.hu
