A sorozat indulásakor azt mondta, hogy élete legnagyobb rizikóját vállalta Zámbó Jimmy megformálásával. Miért tartott a kedvezőtlen kritikai fogadtatástól?
Nagy Ervin: Mert nagyon csúszós pálya egy olyan embert megszemélyesíteni, akiről mindenkinek határozott véleménye van, akit mindenki ismer. Úgy is mondhatnám, hogy vékony jég, ami ha beszakad alattam, akár évekre is derékba törheti a pályafutásomat. Sok évvel ezelőtt a Kaméleonban közepes teljesítményt nyújtottam. Utána kispadra kerültem, és sokáig nem csörgött a telefonom. Nem akartam újra átélni ezt.
Most mégis kockáztatott. Szereti a kihívásokat?
N. E.: Igen, szeretek rizikót vállalni. A színészethez szerintem egyébként is kell egyfajta kurázsi, mert ha mindig biztosra megy az ember, és élete végéig csak szerethető karaktereket vállal, akkor nem tud fejlődni, előre lépni.
Mit gondol, ezúttal csörögni fog a telefonja?
N. E.: A megérzéseim azt súgják, hogy igen. Nagy durranás lehet a sorozat, mert az egész nagyon lüktető, élő, színes, szagos, és jól van megírva a forgatókönyv. A filmvásznon keresztül is lehet érezni a 90-es évek hónaljstiftjét, konyhabűzét, áporodottságát. Hihetetlenül merész, szélsőséges az egész történet, éppen úgy, ahogyan Jimmy is. Gátlástalanul mozogtam a szerepben, feszegettem a határaimat, és igyekeztem azt a tüzet visszaadni, ami kiolthatatlanul égett, izzott Jimmyben és körülötte is. Ő tényleg igazi sztár volt, gyakorlatilag az első hazai bulvárhős, aki bármit tett, mondott, garantáltan a címlapokra került.
Úgy tudom, a szereplőválogatás során, amikor másodmagával versenyzett a főszerepért, egy ponton ön állt vesztésre. Végül mégis sikerült fordítania az álláson. Hogyan tud működni ilyen szituációkban?
N. E.: Engem felajzanak a versenyhelyzetek. Amikor az ember azt érzi, hogy az ölébe hullik egy szerep, könnyen elkényelmesedhet. Talán nem is baj, ha jön valaki, aki megkapirgálja egy kicsit, és ettől újra elkezd zsizsegni. Ezúttal az a valaki történetesen egy barátom volt, akivel imádjuk egymást, úgyhogy ha nem is volt ínyemre a versengés, megráztam magam, mert be akartam bizonyítani, hogy alkalmasabb vagyok a szerepre. Színészként mindig készen kell állni a megmérettetésre. Mindennap meg kell küzdeni a sikerért, az eredményekért, de engem ez inspirál. Különösen, ha a végén én vagyok a befutó. (nevet)
Volt olyan szerep, amiről lecsúszott, és nagyon fájt, hogy nem ön kapta?
N. E.: Igen, de még nagyon kezdő voltam. A Kalózok című film főszerepére pályáztam, de Bodó Viktor elhappolta előlem. Az tényleg fájt, azóta viszont egész jól szerepelek a válogatásokon, nagyjából 70%-ban nyerek, amiről pedig lecsúszom, hamar feldolgozom.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit A Királyhoz. Zámbó Jimmynek nemcsak a személye, és a hangja volt delejes, hanem a megjelenése is igen karakteres volt. Az szóba sem került, hogy elmaszkírozzák önt a szerep kedvéért?
N. E.: Dehogynem, és ez pont az én becsípődésem volt. Készült is egy teljes maszk, viszont olyan sok macerával járt, hogy egy száznapos forgatásba nem fért volna bele. 5-6 óra volt csak az, mire rám applikálták, majd két óránként meg kellett igazítani… Ráadásul nyáron, a legnagyobb kánikulában öngyilkosság lett volna így forgatni, arról nem beszélve, hogy egy teljes maszk külön színjátszási technikát igényel. Szóval hagytam magam meggyőzni, és egyáltalán nem bánom, tökéletesen elég volt a paróka is. Ezen kívül csupán a szemöldökömmel játszottunk, hogy Jimmyhez hasonló szomorú tekintetem legyen.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást a forgatások alatt?
N. E.: Az, amikor lebetegedtem, és úgy toltam végig az egyébként legnehezebb forgatási napot. 39 fokos lázam volt, szakadt rólam a víz, kint meg negyven fokos hőség tombolt. Egy horgászjelenetet vettünk fel, egész nap egy motorcsónakban himbálóztam a vízen, de meg akartam csinálni, mert tudtam, hogy az egy nagy költségvetésű nap, kitelepüléssel, drónokkal, és minden egyébbel, úgyhogy vettem egy mély levegőt, és végigtoltam. Borzasztó volt, de túléltem.
A felesége, Borbély Alexandra – Jászai Mari-díjas színésznő – mit szól a legújabb dobásához? Nézi a sorozatot?
N. E.: Életem egyik nagy lehetőségének tartja, úgyhogy kíváncsian várta már a végeredményt. Egyébként érdekes, mert leginkább csak filmekben, sorozatokban szoktuk megnézni egymást, a színházban legfeljebb titokban ülünk be a nézőtérre. Mindkettőnket feszélyez a másik jelenléte, hiszen a legjobb formánkat szeretnénk mutatni egymás előtt, és ettől görcsössé válunk a színpadon. De sokáig a szüleimnél is ugyanezt éreztem. Teljesen szétestem, ha eljöttek megnézni, aztán 35 éves korom körül rájöttem, hogy muszáj elengednem a megfelelési kényszert. Nem kell folyton bizonygatnom, hogy megérte színésznek állnom. Azóta egyáltalán nem izgulok, bátran jöhetnek a premierre is. Szandra viszont jobb, ha inkább a tévében néz. (nevet)
Nem hiányzik neki a színpad?
N. E.: Erről lehet, hogy nem engem kell kérdezni, de az biztos, hogy Szandra kismamaként is végtelenül kiegyensúlyozott és boldog volt. Nem az a típus, aki attól fél, hogy bármiről is lemarad. Ráadásul már most több felkérést is kapott. Otthon sem csinálunk hiúsági kérdést abból, hogy ki legyen a „reflektorfényben”, szerintem mindketten nagyon normálisan kezeljük a helyzetet. A családunk boldogsága, nyugalma mindennél fontosabb!
Kiemelt kép: RTL, RTL+/Sajtóklub
