Augusztus 29-én ünnepelte volna Oszter Sándor özvegye, Failoni Donatella a 80. születésnapját, néhány nappal a jeles évforduló előtt azonban itthagyta a földi létet. Férjével szerelmük története regénybe illő volt.

Ez a történetet egy jóképű, nőcsábász színészről szól, akit eleinte semmiképpen sem akart magának, egy ceglédi presszóról, egy konyakról és egy hajnalig tartó beszélgetésről. A többi pedig már történelem. Egy biztos, a nemzet vagy legalábbis a nemzet női fele gyászba borult, amikor Oszter Sándor, a hölgyek bálványa, a legendás Rózsa Sándor főszereplője megnősült, mert egy temperamentumos zongoraművésznő örökre elrabolta a szívét.

Talán nem kellett volna

A rajongók szomorkodtak, a házaspár viszont mit sem törődött a külvilággal. Ők elkezdték a maguk közös történetét, amely tele volt nevetéssel, vitákkal, nagy utazásokkal, olykor hullámvölgyekkel, de mindenekelőtt szeretettel.

De ugorjunk vissza a hetvenes évek elejére. Többször felléptek együtt különféle rendezvényeken, ezalatt Sándor újra és újra találkozni szeretett volna Failoni Donatellával. Ám a művésznő rendre nemet mondott. „Kell a francnak egy jóképű, nőcsábász színész” – gondolta. Aztán 1977. október 17-én a ceglédi Muskátli presszóban ismét együtt szerepeltek egy József Attila- és Bartók-esten. Sándor ezúttal konyakra hívta meg Donatellát, aki végül megadta a telefonszámát. Mint később tréfásan megjegyezte: talán nem kellett volna. Még aznap este megszólalt a telefon. Sándor beszélni akart vele, felment hozzá, és hajnal négyig maradt. Távozásakor csak annyit mondott: másnap este nyolckor érte jön. „Azóta együtt vagyunk” – mesélte később Donatella, aki a beszélgetés alatt jött rá, hogy a nőcsábász hírében álló színész valójában okos és művelt ember.

Elkésett az esküvőről

Donatellának akkor a világhírű olasz operaénekes, Mario Del Monaco is udvarolt, de Sándor nem adta könnyen fel. Volt, hogy különleges helyeken is megtalálta a nőt, máskor pedig váratlanul hat hétre eltűnt. Donatella ekkor levelet írt neki: részéről befejezettnek tekinti a történetet. Sándor azonnal előkerült. A házasságkötésük sem volt mindennapi: karácsonykor, a családi összejövetelen Sándor egyszerűen közölte az édesanyjával:

„Ezt a lányt tavasszal eljegyzem.”

Donatella csak később értesült a döntésről. Az esküvő pedig kis híján nélküle kezdődött el, Sándor ugyanis éppen próbált a Nemzetiben, és elkésett. Donatella hófehér menyasszonyi ruhában várta az utcán. Végül csak beesett. A közös életbe aztán sok minden belefért: a művészet, a vadászat, az utazás, az antik bútorok, a nagy társasági élet, a hajnalig tartó beszélgetések – és persze a házassági bonyodalmak is. Mert náluk sosem az volt a lényeg, hogy mindenben egyetértsenek. Hanem hogy mindent meg tudjanak beszélni.

„Ha az ember még évtizedek után is hajnali egyig beszélget a társával, akkor ő az igazi” – vallotta Donatella.

Öt évet élt a férje nélkül

Kettejüknek külön-külön is megvolt a saját világa: Donatellának a zongoránál, Sándornak a színpadon.

„Egy okos asszony tud szemet hunyni. Akit leláncolnak, az előbb-utóbb elszakítja a láncot, és menekül” – mondta egyszer a házasságról Donatella. Szerinte nem az a legfontosabb, hogy soha ne legyenek nehézségek, hanem az, hogy ne legyen árulás. A bizalom fontosabb a féltékenységnél, a szabadság fontosabb a birtoklásnál. És persze az egyik legfontosabb humor.

Az első házassági évfordulón Sándor például elfelejtette, milyen nap van. Amikor Donatella számonkérte rajta a virágot, azt felelte:

Neked kell virágot venned, mert elvettelek.

Donatella erre kirohant, vett egy szál rózsát, és odaadta neki. Ettől kezdve ő ajándékozott férjének rózsát: egy ideig még annyi szálat, ahány éve együtt voltak, aztán, a 25. évfordulótól már csak egyet – a virág ára ugyanis addigra igencsak megemelkedett. Pedig a 25. évforduló különösen emlékezetesre sikerült. Több mint száz vendég, ugyanaz a menyasszonyi ruha, este pedig piros menyecskeruha, és hajnalig tartó mulatság. Ráadásul mindketten aranygyűrűvel lepték meg a másikat – anélkül, hogy előre megbeszélték volna. Talán épp ez a történetük lényege, valahogy mindig ugyanoda érkeztek vissza: egymáshoz.