Az ismert geológus idén júniusban töltötte be a kilencvenegyet, és hát továbbra is rendszeresen túrázik, járja az erdőt, ír, dolgozik, baráti találkozókra jár, és hosszasan lehetne sorolni. A kérdésünkre, hogy hogy van, azt feleli, öregesen, de jól, és esze ágában sincs elhagyni magát.

Pont orvos van nála, amikor először hívjuk, kéri, adjunk neki még egy kis időt. Amikor újra felveszi a telefont, megnyugtat, semmi komoly baja nincsen. „Csak a lábamat jött ellenőrizni, átkötni. Nemrég a Dolomitokban túráztunk – ezt az utat kaptam a lányoméktól születésnapomra –, ahol kiújult a fagyási sérülésem. A nagylábujjam korábban már kétszer elfagyott, egyszer a Himalájában, egyszer meg az Alpokban” – mondja elöljáróban Juhász Árpád.

Viccet csinál magából

Ettől még, folytatja tovább, ugyanúgy kirándul, járja az erdőket. Társasága pedig mindig akad. „Hosszú évtizedeken át két stabil túratársam volt. Az egyik Berkes Balázs jazzbőgős, indián nevén Nagy Kígyó, akivel hetvenöt évig kirándultunk együtt. Két éve sajnos levágták a lábát. De ott volt a születésnapomon, kerekesszéken kihoztuk őt. Illetve Madari István barátom – az ő tiszteletbeli neve Vízen Surranó –, aki csúnyán meghúzta magát, miközben cementzsákokat cipelt. Tehát kivonta magát a forgalomból – magyarázza. – De tegnap például a lányomékkal voltam teliholdat nézni. Bár nem mentünk sokat, azért visszafelé már a sötétben, a köves úton nagy koncentrációt igényelt, hogy lejöjjek. A hétvégén az egyik cimborámmal – aki még csak nyolcvanéves, azaz hozzám képest kamasz – voltunk a Mária-szurdokban, ott a kánikula is elviselhetőbb. Meg van még egy kis csoportom, három idősebb orvos barátommal, akik a séták alatt szívesen elemezgetik, hogy egy ilyen öregember, mint amilyen én vagyok, vajon hány évig fog tudni még járni. Vagy meddig fogok tudni olvasni? Mikor jön el a demencia azon foka, hogy azon kell gondolkodjak, bevettem-e már reggel a gyógyszert, avagy sem. Szóval csupa ilyen jópofa dolgokról beszélgetünk!” – jegyzi meg a rá oly jellemző humorral.

Reggeltől estig dolgozik

De mint mondja, nincs oka panaszra, és mindent el is követ azért, hogy testileg és szellemileg is minél tovább fitt maradjon. „Nem engedem meg magamnak a pihenést. Szigorú napirendem van. Muszáj, különben elhagy a lendületem. Hatkor kelek, megkávézom, mellé iszom még egy kefirt vagy joghurtot. Aztán ülök le a tévé elé, egyik kezemben egy kis magnó, a másikban a mobiltelefonom, és figyelem a feliratokat. Ugye az én feladatom a TV2 műsorainak teletexten történő feliratozása a siketek és nagyothallók számára. Ezzel elmegy pár óra, aztán elsétálok a boltba, patikába, ahova kell. De figyelek rá, hogy délre visszaérjek, mert akkor meg a Híradót kell ellenőrizni. Este úgyszintén. Ki merem jelenteni, hogy senki nem nézi annyit a TV2-t, mint én! – neveti el magát. – De én ezt nem bánom. Egy ilyen öregembernek különben is jót tesz, ha kétfelé kell figyelnie. Frissen tart, és lelassítja az agysorvadást. És a demencia eddig elkerült. Egyelőre semmi jele nem mutatkozik.”

„Sokan törődnek velem”

Árpi bácsi online is igen aktív, naponta többször szokott posztolni a közösségi oldalára. Illetve több barátjával is rendszeresen csetel vagy e-mailezik. Nemrég pedig még a gimnáziumi osztálytársait is felkutatta. „Most lett volna a hetvenharmadik érettségi találkozónk. Sajnos egyedül voltam… Összesen ketten reagáltak a szervezésre, de ők nem voltak olyan állapotban, hogy eljöjjenek. Én meg teljesen kétségbeestem, hogy de mi van a többiekkel. Senki sincs már? – aggódtam. Több napig nyomoztam, végül néhányukat elértem telefonon, vagy egy rokonon keresztül. Heten maradtunk – mondja. – Szerencsére a barátaim közül sokan jó egészségnek örvendenek, így össze tudunk járni. A kilencvenedik születésnapomon közel hatvanan összegyűltünk, idén is vagy negyvenen. Meg hát itt vannak nekem a lányaim, unokáim, ők is jönnek, ki többet, ki kevesebbet, ahogy az idejük, dolguk engedi.

Bea lányom hétvégente hat-hét órás sétákat tart, csoportokat visz, utána mindig beugrik vacsorára vagy még egy kis közös sétára. A kisebbik lányom, Kata vidéken él, havi egyszer tud csak jönni, de ő gondoskodik arról, hogy mindennap házhoz jöjjön a meleg és hideg étel.

A legidősebb unokámnak – aki egyébként élelmiszermérnök – van egy másfél éves kisfia, az én első dédunokám, vele úgy kéthavonta látogatnak meg. A következő a sorban Amáta, harmincöt éves, tánckoreográfus, a Táncművészeti Egyetemen tanít. A legkisebb meg most érettségizett, és az ő tiszteletére összejött az egész család. Jó volt együtt. Meg jó dolgom van, sokan vannak körülöttem, akik törődnek velem, és akikkel én is törődhetek.”