Háború, halálközeli élmény, közel hetven év szerelem, majd a legnagyobb veszteség. Müller Péter életében szinte minden benne volt, amit ember átélhet.

A decemberben 90. születésnapját ünneplő író, Müller Péter őszintén mesélt a Story magazinnak a hosszú élet titkáról, a gyászról, a férfilétről, és arról, miért hiszi, hogy a derűn ugyanúgy lehet dolgozni, mint önmagunkon.

Decemberben lesz 90 éves. Ha visszanéz erre a csaknem kilenc évtizedre, milyen érzés tölti el?

Müller Péter: Van egy mondás: boldogan élni és vidáman meghalni annyit jelent, hogy elrontottuk az ördög számításait. Közel kilencven év mondatja velem, hogy én bizony alaposan keresztülhúztam a terveit. Persze voltak időszakok, amikor fizikailag szenvedtem. Szívinfarktusom volt, két csípőműtéten is átestem, de az életkedvemet soha nem veszítettem el. A kórházban töltött időkre is szeretettel gondolok vissza. Barátokat szereztem, rengeteget beszélgettünk. A 90. születésnapomat pedig egy nagy társasággal, zenészekkel, az új könyvem bemutatójával és egy hatalmas bulival szeretném megünnepelni.

Aki hallgatja önt, könnyen hiheti, hogy semmi sem tudta igazán megtörni. Pedig háborút, halálközeli élményt, súlyos ­betegségeket és veszteségeket is átélt. Honnan fakad ez a rendíthetetlen derű?

Nem tudom. Talán családi örökség. Édesapámtól az érzékenységemet és részben a tehetségemet örököltem. Zseniális ember volt, rendkívüli koponya. Édesanyám pedig elképesztően pozitív természet volt. Egy csodamama. Nekem volt teremtve, én pedig neki. A jég hátán is megélt, nem ismert lehetetlent. Pedig a pokolban éltünk a világháború alatt, mégsem emlékszem arra, hogy akár csak egyetlen igazán szomorú napunk lett volna. Soha nem féltem mellette, pedig lett volna mitől. A nácik és az oroszok is meg akartak ölni.

Egyszer sikerült is. 1956-ban szétlőtték a combcsontomat. Nem sokkal később kiléptem a testemből. Egy vérben úszó férfit láttam magam előtt, majd odarohant hozzám egy nő, aki bevonszolt a legközelebbi kórházba. Ott újra életet leheltek belém. Neki köszönhetem, hogy most itt ülünk és beszélgetünk.

Az 1956-os év azonban nem csak ezért volt sorsfordító. Ugyanebben az esztendőben ismerte meg a feleségét, Ágnest is, akivel közel hetven évig éltek boldogságban. Mi kellett ahhoz, hogy egy kapcsolat ennyi évtizeden át kitartson?

Minden benne volt ebben a hetven évben. Minden. Olyan is, amikor nem voltunk együtt, olyan is, amikor egy percig nem bírtuk egymás nélkül, és olyan is, amikor már nem bírt felkelni az ágyból. Az utolsó öt-hat évünk erről szólt. Először tolószékbe, majd ágyba kényszerült. Nagyon sokat szenvedett. Értelmetlen és méltatlan volt a létezése. De még ebben az állapotában is rengeteg mindent meg tudtam vele beszélni. Nagyon szerencsés embernek tartom magam. K**va nagy mázlim volt vele.

Úgy beszél róla, mintha nemcsak a társa lett volna, hanem egyfajta lelki iránytűje is. Miben formálta önt a leginkább?

Nagyrészt a saját magam világában éltem. Rengeteg időt töltöttem egyedül. Mint egy szerzetes. Ez azonban soha nem zavarta a feleségemet, mert pontosan tudta, hogy ilyen vagyok. Konfliktus inkább akkor volt közöttünk, amikor a névtelenségből és a semmiből valaki lettem. Látta, hogy felszívom magam, a hiúságom és az egóm kezd felülkerekedni rajtam. Hírverésre vágytam, szerepelni akartam, teljes kísértésbe estem, eltorzult a lelkem. Akkor azt mondta nekem: jó, hogy híres vagy, jó, hogy sokra vitted, de ha ilyen hülye majom maradsz, én nem akarok veled élni. Nem azt kérte, hogy változzak meg. Egyszerűen csak közölte, hogy ehhez ő nem szeretne asszisztálni. Tudtam, hogy igaza van, ezért megpróbáltam változtatni magamon. Nem is illett volna hozzám olyan nő, aki nem áll a saját lábán. Szükségem volt arra, hogy valaki időnként visszahúzzon a földre.

Az utolsó években már inkább ön gondoskodott róla. Hogyan lehet szeretetből elengedni azt, akit egész életünkben magunk mellett akartunk tudni?

Együtt imádkoztunk azért, hogy elbúcsúzhasson. Amikor ez megtörtént, ő is megkönnyebbült, és én is. Nem húztam vissza őt. Türelmesen vártam az elmenetelére. Ezt úgy hívják: elbocsátás. De magát a pillanatot nem éreztem. Egyszer csak lementem hozzá a szobába, csukva volt a szeme, és már nem volt benne élet. Egyszerűen csak szép volt. Nyugalmas. Békés.

Egy közel hetvenéves házasságban óhatatlanul maradnak kimondatlan mondatok. Önben maradt olyan, amit már nem tudott elmondani Ágnesnek?

Igen. Rengeteg minden. És biztos vagyok benne, hogy benne is. Mindkettőnkben maradt olyan, ami nem került kimondásra. Talán nem is lehetett volna, mert ezek a legmélyebb dolgok. És ettől olyan gyönyörű az élet. Hogy a legfontosabb, legcsodálatosabb érzések végül titokban maradnak.

Hogyan lehet egy ekkora veszteség után újra megtalálni a mindennapok örömét?

Teljesen újra kellett építenem az életemet. Rengeteg barátom és nőismerősöm lett azóta, felpezsdült a társasági életem. Ez tudatos döntés volt. Ahhoz ugyanis, hogy az ember újra magára találjon, keresnie kell. Én pedig kinyitottam minden adóvevőmet. Sugárzom, gyűjtöm magam köré az embereket. Persze nem könnyű a kilencven küszöbén újrakezdeni, de hiszem, hogy az én koromban is születhetnek még új ismeretségek, vonzalmak.

Ennyi év után képes lenne még újra szerelembe esni?

Én minden beszélgetésnél, minden találkozásnál odaadom a szívemet. Másként nem is tudnék működni. Azt is el tudnám képzelni, hogy egyszer még társam legyen. Az már más kérdés, hogy erre ­fizikailag alkalmatlan ­vagyok. Egy ilyen lerobbant, öreg Trabantot, mint én, már nem lehet eladni. Vannak ugyan udvarlóim, de beszélgetni a körzeti orvosommal is tudok.

A humora ma is utolérhetetlen, de közben nagyon őszintén beszél az öregedésről. Férfiként nehéz elfogadni, amikor a lélek még szárnyal, a test viszont már korlátokat szab?

Nagyon nehéz. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy egy bizonyos kor fölött már nem vágyunk szeretetre. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Nehéz elfogadni, amikor egy férfi egyszer csak elveszíti magában a pasit. Az akkora fordulat, hogy tulajdonképpen ott befejeződik egy korszak. Meghal benne valami nagyon fontos. A vibrálás. A tűz. A vágy. A férfilét. Nem véletlenül született az ember férfinek vagy nőnek. A Biblia is azt mondja: nem jó az embernek egyedül. Kell az ikerláng. És ezt a feleségem is pontosan így gondolná. Ha most lenéz rám, biztos vagyok benne, hogy óriásiakat nevet rajtam. Nem sajnál, hogy itt maradtam, mert ha valaki, ő pontosan tudta – minden plakátszövegen túl –, hogy én egy nagy franc vagyok. Ezt már nem lehet kinőni.

Azt mondta egyszer, hogy az ember igazán csak akkor ismeri meg önmagát, amikor padlóra kerül. Ön hét évig bokszolt. A ringben tanult meg először felállni?

A bokszban és az életben is ugyanaz a szabály. Az ember csak akkor jut valódi önismeretre, amikor megjárja a poklot. Ezt hívják katarzisnak. Ilyenkor vagy újjászületik, vagy elveszik. A tapasztalatom az, hogy sokan sajnos az utóbbit választják. Pedig ma már rengeteg kapaszkodó létezik: könyvek, terápiák, lelki segítők, különféle módszerek. De ezek önmagukban semmit sem érnek, amíg az ember legbelül nem dönti el, hogy valóban fel akar állni, és hajlandó szembenézni önmagával. Én alapvetően derűs természet vagyok, de persze engem is elérnek nehéz napok. Ilyenkor tudatosan dolgozom azon, hogy visszataláljak a derűhöz. Mert a vidámságon is lehet dolgozni.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan lehet tudatosan visszatalálni a derűhöz?

Nagyon egyszerű. A lélek és a lélegzet szorosan összetartozik. A légzésünkkel a lelkiállapotunkat is befolyásoljuk. A felszínes, kapkodó légzés felgyorsítja a pulzust, feszültté tesz. A mély, rekeszizomból jövő légzés viszont megnyugtatja a testet és a lelket is. Ez az egyik legegyszerűbb, mégis legnagyobb gyógyító erő, ami bennünk van.

Néhány hónap múlva lesz 90 éves. Ennyi tapasztalattal a háta mögött mit szeretne megőrizni önmagából a legvégéig?

A játékosságomat. Bár mindig „kisöreg” voltam. Olyan vén picurka, ahogy mondani szokták. Már tizenévesen éreztem, tudtam, hogy nagyon hosszú élet vár rám. De azt is, hogy egy dolgot soha nem vagyok hajlandó feladni: azt, hogy tudjak örülni. Persze előfordul, hogy egy lélek már nem érzi jól magát ezen a földön. Én azonban hiszek benne, hogy van egy másik világ is, a lelkek országa. Hiszem, hogy már sok mindenki voltam, és leszek is még. Most azonban, közel kilencven éve, egyszerűen csak Müller Péter vagyok.