Tíz év együttélés után is tökéletes az összhang köztük. A munkában és a családban is félszavakból értik egymást, a köztük lévő harmóniát szinte semmi sem törheti meg, egyet kivéve.

Koltai Róbert hadilábon áll az idővel, magyarán, ha rajta múlna, mindenhonnan elkésne. Ez alól egy kivétel van: a színház. A Best magazin podcastjában Kun Zsuzsának meséltek.

Sokat gondolkodtam azon, vajon hálásak a sorsnak azért, hogy így egymásra találtak?

Koltai Róbert: Nekem Ildi az ideális társ, inspiráljuk egymást a munkában. Azt szokták mondani, még ki sem nyitotta a szemét valaki, de már dőlnek belőle a jobbnál jobb ötletek – no ez nála becsukott szemmel is megy. Ez néha fárasztó, de előadás közben, amikor lenézek a színpadról, és látom a közönséget, attól mindig feltöltődöm. A nézők szeretete, no és Ildié, mindennél fontosabb számomra.

Gaál Ildikó: Azt elmondanám, Robi már tíz éve nem élt együtt a feleségével, Pogány Judittal, amikor úgymond mi találkoztunk, tehát nem miattam ért véget a házassága. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy közös munka miatt így egymásra találtunk. Robival jó együtt dolgozni, együtt élni.

Most lesz A nap vége című közös darabjuk bemutatója, abban kerekesszékben ül.

G. I.: Ez a szöveg Sipos József filmrendező forgatókönyve alapján készült, maga a szerző írta át Robinak minidrámává. Manapság nagy divat a transzgenerációs múlttal, történetekkel foglalkozni, hogy hogyan adjuk tovább a titkainkból fakadó nehézségeket, bajokat azoknak is, akiknek már egyébként nem lenne vele dolguk. De mivel nekünk volt, és letagadtuk, elfojtottuk, nem beszéltünk róla – érzékeny terület –, ezek élnek tovább generációról generációra. Robi ebben egy idős családapát játszik három gyerekkel, sőt egy eltitkolt gyerekkel. Egy esti beszélgetés alkalmával jön elő minden…

Önnél adódnak ilyen jellegű problémák?

K. R.: A filmjeimben, amiket rendeztem, feldolgoztam a családom és a magam történetét. A szüleim már régen meghaltak, én mégis erősen tartom a kapcsolatot velük. Édesanyám szívember volt, csupa érzelem. Apukám igazi színházi őstehetség volt, rengeteg mindent köszönhetek neki. Sportvezető volt, de ahogy verset mondott, az felülmúlhatatlan volt. Úgy senki nem tudta. Még a színészek sem mindig. A költészet iránti szeretetemet, a humorérzékemet, azt a mérhetetlen energiát, tőle örököltem. 83 éves leszek nemsokára, és pihenésre nem gondolok, inkább arra, mi vár rám aznap, mik a következő feladatok. Engem a munka és Ildi tart életben.

Szó szerint Ildi, hisz öt évvel ezelőtt igencsak rezgett a léc. Ha nincs a párja, nem tudom, hogy most itt még beszélgetünk-e...

G. I.: Szerencsére Robi nemigen emlékszik erre az időszakra, a memóriája törölte azt a sok rosszat, ami akkoriban történt. Nem is rövid ideig, egy évig. A betegsége járási nehéz­séggel kezdődött, aztán nehezen tudott leülni, fölállni, elindulni, megállni. Kerestünk egy ideggyógyászt, aki nagyon egyszerű vizsgálatokat alkalmazva – „érintse meg az orrát, csukja be a szemét” – azt mondta: kezdődő Parkinson-kór. Nyolc hónapon keresztül kapta a Parkinsonra vonatkozó különböző gyógyszereket egyre növekvő dózisban, és nem javult az állapota, hanem lassan, de folyamatosan romlott. Egyszer csak így egy júniusi délutánon elájult. Én akkor nagyon megijedtem, fölhívtam a kezelőorvost, akiről kiderült, hogy nyaral. Elmentünk egy másik ideggyógyászhoz, Vajda János professzorhoz, aki Robi leleteit megnézve, rájött, hogy szerencsére nem Parkinsonja van, hanem egy agyvízkeringési zavar, amit egy úgynevezett sönt beültetésével orvosolni lehetett.

K. R.: Itt van a fejemben a sönt. Állítólag kisebb, mint egy ötforintos. Egy szelep, ami megszünteti a túlnyomást, és levezeti a fölgyűlt folyadékot.

Sok mindent végigcsináltak együtt az elmúlt tíz év alatt, de, mondjuk, emlékszik az első találkozásukra?

G. I.: Találkozásnak nem mondanám, Szegeden volt egy színházi találkozó, én akkor még férjnél voltam. Mentem fölfelé a lépcsőn, Robi jött velem szembe, visszanéztem, és láttam, hogy néz utánam. Aztán sok év telt el, hogy valóban találkozzunk, együtt dolgozzunk, de még utána is volt egy év, hogy csak telefonon beszéltünk.

Amikor összekötötték az életüket, viszont már özvegyasszony volt.

K. R.: Ismertem a volt férjét, Mucsi Sándor színész a kollégám volt a kaposvári színházban. A fiai huszonéves felnőtt férfiak voltak, elfogadtak engem, megszerettük egymást, azóta is jóban vagyunk, együtt is dolgozunk.

Amikor két felnőtt, sokat megélt ember találkozik, és úgy döntenek, összekötik az életüket, könnyű utána az együttélés?

K. R.: A „könnyű” szó talán nem fedi le teljesen a valóságot. Minden olyan dolog, ami fontos az ember életében, az soha nem könnyű. Vannak benne nehézségek. Ildi azt mondja, az időérzékemmel súlyos gondok vannak, ami okoz néha kettőnk között vitát. Eszembe jut a gyerekkorom. A VII. kerületben nőttem fel, a Hutyra Ferenc utcában volt egy földszinti lakásunk. Hatéves voltam, indultam volna az iskolába, a többiek már rég bent ültek a padokban, én meg még mindig az ablakból kifelé beszélgettem, miközben fűztem a cipőmet. Mindig elkéstem. Mint ahogy később is az iskoláimból. Futva mentem mindig.

Van oka, hogy már nem vezet autót?

K. R.: Mentem Szegedre játszani, én vezettem, befordultam, fékezni akartam, és hatalmas csörömpölés... Szóval nem sikerült megállnom. Nekimentem egy parkoló autónak. Kaptam egy csereautót, jöttem vele haza, és mire hazaértem, elhagytam a rendszámot. Ildi jobbnak látta, hogy felhagyok a vezetéssel.

Visszatérve a családra: Robinak van egy fia, vannak unokák. Mindenki mindenkivel jóban van?

G. I.: Igen, szoktak hozzánk jönni, vannak családi, szülinapi ünnepek, amikor együtt vagyunk. Múltkor Gábor meghívott minket sült halat enni a Balatonon. Szóval minden rendben velünk, a családban. Béke és szeretet van.