Mészáros Béla gyerekkora óta tudta, színész akar lenni, ahogyan arról is álmodott, hogy egyszer szép családja lesz. Ám mielőtt megkaphatta mindazt, amire vágyott, az élet kemény próbatételek elé állította.

Biciklivel jár, folyton siet, egyik helyről rohan a másikra, próbák, előadások, forgatások… Közben ott a családja is. Nem könnyű ennyi szerepben helytállni.

Mészáros Béla: Nem könnyű, de igyekszem. Szerencsére jön a nyár, a szünet, most a legfőbb vágyam, hogy minél többet legyek a feleségemmel és a kislányommal. Vilma bölcsődés, szeptemberben kezdi az óvodát. Gyorsan elrepült ez a három év. Jól emlékszem arra, amikor megszületett. Vittem a feleségemet a kórházba, közben megálltam egy benzinkútnál, hogy vegyek valami ennivalót. Nagyon izgultam, elmerengtem két zabszelet között, mire a feleségem megszólalt: „Bélus, Bélus, menjünk már, elfolyt a magzatvíz!” Miután világra jött a lányunk, a mellkasomra tették, majd húsz perc után elkezdett sírni. Én pedig elkezdtem énekelni a Most múlik pontosan című dalt. Hogy miért pont ezt, nem tudom, de megnyugodott.

A felesége, Szakács Hajnalka is színész, így mindketten mozgalmas életet élnek. Hogyan tudják összehangolni a munkát a kislányuk nevelésével?

Mészáros Béla: A feleségem három évig otthon volt a lányunkkal, most ment csak vissza dolgozni. De a Vilma születését követő másfél évben én is szinte minden időmet a lányommal és a felségemmel töltöttem, tudatosan háttérbe szorítottam a munkát.

Reggeltől estig együtt voltunk, aminek az lett a következménye, hogy Vilma számára ez lett a természetes. Most, hogy bölcsődés, már más a napirendünk: reggel együtt ébredünk, van két-három óránk csak egymásra, aztán beviszem a bölcsődébe, én pedig megyek próbálni.

Délután újra együtt vagyunk, és csak este indulok előadásra. Amikor vele vagyok, akkor valóban vele vagyok: próbálom nem elővenni a telefonomat.

Ha a szükség úgy hozza, ki vigyáz Vilmára?

M. B.: Az anyósom, ő csodás nagymama. Sajnos a szüleim már nem élnek, harminchárom voltam, amikor apu elment, harminchét, amikor anyu. Apu halála nem ért váratlanul, mert beteg volt, agydaganata volt. Anyut viszont hirtelen veszítettem el. De mindez előtt még váltam is, így azokban az években nagyon nehéz időszakot éltem át, igencsak padlóra kerültem.

Mi vezetett a válásához?

M. B.: Nem voltam még érett egy házassághoz. Olyan voltam, úgy viselkedtem, mint egy nagy gyerek, és nem úgy, mint egy normális férj. Utólag azt gondolom, nem véletlenül történnek az emberrel a dolgok, mert én például a válásom után tudtam változni, változtatni. A magam után hagyott romokon tudtam csak újból építkezni. Sajnos ezzel megbántva másokat.

Mit tanult ezekből a nehéz évekből?

M. B.: Azt, hogy nagyon bonyolult dolog felnőtté válni. Én hiszek a transzgenerációs dolgokban, a szerencsében, abban, hogy az ember kivel találkozik, milyen sorsfordító pillanatok vannak az életében.

Például annak, hogy a második házasságom ilyen jól sikerült, az is része, hogy a feleségemmel rengeteget beszélgettünk.

Megismertem a gyerekkorát, a szülei sorsát, hogy mi mindenen mentek keresztül, és ez fordítva is igaz. Ha adódnak konfliktusok köztünk, ezek az ismeretek nagyon sokat tudnak segíteni.

És milyen volt a Mészáros család?

M. B.: Pilisvörösváron éltünk, a színház nemigen volt része a mindennapjainknak, de amikor elmondtam otthon, hogy színész szeretnék lenni, a szüleim támogattak. Színész akartam lenni, mert azt akartam, hogy szeressenek az emberek. Otthon is nagyon szerettek, de valahogy másképp, mint amire én vágytam. Az édesanyám sváb asszony volt, eladó egy vegyeskereskedésben. Imádta a munkáját, az ő szeretetnyelve az étel volt, hogy a kedvemre főzzön. Az édesapám energetikusként dolgozott, azt szerette, majd amikor anyámnak saját boltja lett, és azt mondta apámnak, hogy csinálják együtt, otthagyta a szakmáját. Árut szállított, segített, aztán újságot árult, később portás lett. Tulajdonképpen feláldozta a hivatását a családjáért. Ebbe beleszomorodott, visszahúzódó, magának való ember lett, keveset tudtunk csak beszélgetni. Viszont minden premieremen ott volt, és többször elmondta könnyes szemmel, hogy büszke rám.

A hatvanadik születésnapján sírva még azt is kimondta, hogy szeret. Nagyon nagy dolog volt ez a részéről. Én ahogy addig többször, akkor is mondtam neki: „Apu, én is szeretlek.”

Kik adnak erőt, amikor nehéz időszakot él át?

M. B.: A feleségem, Hajnalka, a barátaim, a testvérem, de leginkább a Jóisten és az imádság. Ilyenkor arra gondolok mindig, vajon ebben a pillanatban mit tenne Jézus.