Az ország Pici bácsiját ritkán látjuk nyüzsgő társasági eseményeken vagy színes tévéműsorokban. Vissza­fogottan, a munkájára és közvetlen barátaira koncentrálva él. Privát szférája csak rá tartozik, a közéletről alkotott véleményét pedig sohasem harsányan, hanem a rá jellemző eszköztárral fogalmazza meg.

De könnyű neki, mert ha van ember, akinek zene folyik az ereiben, akkor az Presser Gábor. Ezt május 9-én újra megmutatta a Kossuth téren, amiből egyszerre lett történelmi helyszín és gigantikus fesztivál. Lenyűgöző produkciója az egész esemény legmegindítóbb mozzanata volt. Nem sok száraz szempárt lehetett találni a közönség soraiban. De miért is volt ez ennyire különleges alkalom?

Mindenki másképp csinálja

Mert szinte senki sem számított rá. Ugyanis az ország Pici bácsija mindig gondosan megválogatja, mihez adja a nevét. Értékrendje szigorú, de annál emberibb, és az egész életpályáját belengi egyfajta titokzatos visszafogottság.

Így aztán még nagyobb nyomatékkal bír a mostani kiállása. Úgy tűnt, nem csupán a közönséget, hanem őt is elragadják az érzelmei a végeláthatatlan tömeg ovációját hallva. Ezt Geszti­ Péter is így gondolja, aki Presser­ Gábor kollégája és egyben tisztelője is. „Az első sorból hallgattam, ugyan nem beszélhetek a nevében, de azt hiszem, őt is megrázta annak a pillanatnak a varázsa és megismételhetetlensége – mondja Geszti a Bestnek. – Úgy vélem – de ez csak egy teória –, azért vállalhatta el a felkérést, mert részese akart lenni ennek a történelmi pillanatnak, ami a szabadság, az egyenjogúság és a demokrácia új kiindulópontja lehet.”

Az ország Pici bácsija ezeket a szavakat intézte a Parlament előtt az ünneplő tömeghez: „Amikor ezt a dalt írtam, nem gondoltam volna, hogy 51 évvel később itt leszek, és azoknak játsszuk el azokkal, akik akkoriban még meg sem születtek! Ez a dal 51 év alatt túlélt mindenféle rendszert, rezsimet, hatalmat – puhány vagy épp kapzsi diktatúrát, és sajnos túlélte azt a zenekart is, amelyik először eljátszotta. Már tíz éve, hogy Somló Tomi halálával megszűnt az LGT. És egy kicsit már túlélt engem is. (...) Legyenek boldog hétköznapjaitok!”

Ragaszkodik a maximalizmushoz

Geszti Péter és Presser Gábor nem beszélgettek a produkció után, ám hamarosan úgyis összefutnak az utcán, merthogy szomszédok. „Az ő személyes életébe és terébe évente kétszer-háromszor nyerek betekintést, ha valamely dalának átdolgozásával nyaggatom. Ilyenkor több órát dumálunk. Mindig lényegi kérdéseket tesz fel egy-egy dalszöveggel kapcsolatban. Olyan észrevételei vannak, amelyekre érdemes odafigyelni. Megvan benne az a kérlelhetetlen ragaszkodás a maximalizmushoz, ami a legnagyobb művészek közös vonása. A folytonos megújulásra való törekvés mellett sosem akar kétszer ugyanúgy eljátszani egy dalt, mindig változtat rajtunk, mint rajtunk az élet” – jegyzi meg a híres szomszéd.

Nem véletlen, hogy Geszti a legnagyobb zeneszerzőkhöz, Mozarthoz vagy éppen Beetho­ven­hez hasonlítja. „Olyan témákat tud megragadni a dalaiban, amelyek időtállóak, és minden generáció életében előfordulnak. Ott van például a Nem adom fel! Mindenki át tudja élni, hogy le akarja győzni a körülményeit, a mások általi hátráltatását, hogy csak azért is megcsinálja, amit akar.”

Presser a cenzúra ellen írta a dalt

Ez a szombaton előadott Neked írom a dalt című szerzeményére is teljesen igaz. Sok ezer olyan fiatal tombolt rá, aki még meg sem született a szám megjelenésekor. Pedig kimondottan érdekes története van a dalnak. Ugyanis az LGT 1974-es amerikai turnéja után az együttes két tagja a tengerentúlon maradt, amit nem nézett jó szemmel az akkori rendszer. Az LGT lett a rosszfiúk társasága, akiknek megjelenni készülő lemezein az összes szám szövegét kielemezték a cenzorok. Presser pedig dühé­ben megfogadta, arról fog írni, hogy nem azoknak a hivatalnokoknak készíti a dalt, akik mások élete felett döntenek az íróasztalok mögött ülve. Az ilyen indulatmentes szerepvállalás egy fedhetetlen, korszakos művésztől, mint amilyen Presser Gábor, a régóta várt megbékélést segítheti elő az egymás torkának eső politikai oldalak között.