Azt hitte, nem vágyik már másra, mint szerettei közelségére. Kisebbik lányának azonban idén sikerült kitalálni, mivel okozhatja a legnagyobb örömet szeretett édesanyjának.

Endrei Judit egy nagyon kis faluban töltötte el a gyermekéveit, ahol szinte természetes volt, hogy minden jeles ünnepet, így a születésnapokat is nagyobb társaságban ünneplik. Még ma is emlékszik a zsúrok különleges hangulatára, az ajándékokra, amiket a barátnőitől kapott, de arra is, ahogy szülei­hez, akik aktív társasági életet éltek, sokan bekopogtak, akár névnap, akár más apropó adta az alkalmat.

Miért nem hív vendégeket?

Ezt a hagyományt nem vitte tovább Judit, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy azt a szüleitől látta. Kicsit irigyli is azokat, akik nála nyitottabban élnek. „Talán pont a munkám miatt alakult így, hiszen mindig is sokat voltam emberek között. Persze ha elhívnak egy-egy előadást tartani, ma is igyekszem odaadni egy darabot magamból a hallgatóságnak. De az otthonom az más, nálam nemigen tudott az soha kialakulni, hogy ha valaki Szentendrén jár, csak úgy véletlenül felhív vagy becsenget hozzám. A falunkban azt mondták az ilyen típusra, hogy magának való. Ami rám persze csak félig érvényes, hiszen kimozdulni, jönni-menni, találkozni nagyon szeretek. Sőt, fiatalabb éveimben még a szülinapoknak is nagyobb feneket kerítettem. A harmincadikon mondjuk éppen váltam, ott azért csaptunk nagyobb bulit a barátokkal. Az akkori élethelyzetemben ennek még helye is volt. A negyvenedik már nem hozott ekkora lázba, hiszen Nóra lányom már kétéves volt, egy évvel később pedig megszületett a kisebbik, Laura is. Az ötvenediken megint nagyobbat ünnepeltem, de én szerveztem, és egy étteremben láttam vendégül a családot, rokonokat, barátokat. Még táncoltunk is. A hatvanadikon ­viszont már végiggondoltam, életemben először, hogy kevesebb van előre az életemből, mint hátra. Azért nem estem nagy depresszióba, csak valahogy azóta is csendesebben, szűkebb körben ünnepelek. Már ilyen alkalmakra nem is hívok vendégeket.”

Kisebbik lánya Szegedre viszi

A családja, a testvére, Erika és imádott lányai azonban mindig igyekeznek kitalálni még a legtitkosabb gondolatait is. Ez tavaly sikerült, és úgy tűnik, idén is. Ezúttal Laura az, aki beletalált, mivel tehetné a boldoggá az édesanyját. „A 73. születésnapomat munkával töltöm. Hiszen ez is éppen olyan nap, mint a többi. Ezért boldogan fogadtam el a kiskunfélegyházi könyvtár meghívását, hogy az életemről, a könyveimről ­meséljek a hallgatóságnak. Persze annak nagyon örültem, amikor Laura lányom azt mondta, ’jó, mama, ha már így alakult, én veled tartok, és meghívlak ott egy vacsorára’. Ebből aztán mostanra egy hatalmas szülinapi meglepetés kerekedett. Kitalálta, ha már úgyis csak ötven perc az út onnan autóval, aludjunk Szegeden. Pontosan tudja, hiszen jól ismer, mit jelent számomra ez a város. Hogy ha csak a közelében járok, akár egy óra séta ­miatt is képes vagyok elkanyarodni odáig. Hiszen az ifjúságom legszebb éveit töltöttem el ott. És ennek a városnak köszönhetem tulajdonképpen, hogy televíziós lettem. Na és még számos nagy kalandot, többek között a házasságomat is. Szóval ­Laura alaposan meglepett, én pedig örülök, hogy kettesben végigjárjuk, hol is szerettem időt tölteni, amikor még ebben a városban éltem. Csak azt sajnáljuk kicsit, hogy Nóra egy munka miatt épp külföldön lesz, így nem tarthat velünk. Viszont ő meg tavaly szerzett hatalmas meglepetést azzal, hogy elvitt engem meg a testvéremet levendulakézkrémet készíteni. ­Szóval tényleg mindig kitalálják a legtitkosabb gondolataimat.”

„Igyekszem jó anyjuk lenni”

Pedig Judit elárulja, már szinte szándékosan visszafogja magát. Nem bonyolítja sok vagy felesleges fecsegéssel a szerettei életét, így a lányok nem tőle tudják, mire vágyik leginkább. „Igyekszem ebben is jó anyjuk lenni. Bevallom, meg kellett tanulnom ezt is, hogyan fegyelmezzem magam. Hiszen beszélgetni nagyon szeretek, de egy fiatal felnőttnek már nem arra van szüksége, hogy reggeltől estig az anyját hallgassa. Mindketten boldogok, élik a saját életüket, és bár ­Laura még velem él egy háztartásban, ez nem azt jelenti, hogy az életünk minden percében jelen vagyunk a másik életében. Egy fiatalnak nem erre van már szüksége. ­Viszont nagy becsben tartjuk, hogy ennyire szorosan ­szeretjük egymást, így keresünk mindig alkalmat, hogy egy-egy közös színház vagy más élmény tartalmassá tegye a mi hármas szövetségünket. Pontosabban négyesünket, mert a testvérem, Erika is szorosan jelen van az életünkben. Ő az, aki olyan, mint édesanyánk, remek háziasszony és igazi konyhatündér. Tudom, hogy most egy kicsit talán haragszik is rám, amiért nem tud épp a születésem napján felköszönteni. De alig két és fél hét múlva kettesben megyünk egy buszos kirándulásra, addigra kiengesztelem. Négy napot töltünk kettesben Bosznia-­Hercegovinában. Én ide is nosztalgiázni térek ­vissza. Annak idején még az egyetem után, a ma már volt férjemmel jártunk Szarajevóban, két ­keréken, egy MZ-vel. Ez akkoriban nagyon divatos volt. Igaz, a második utunk után bőrig áztunk, és akkor megfogadtam, soha többé nem ülök motorra, és megvettem életem első autóját. Manapság pedig már gyakran busszal kirándulok. Ilyenkor az az egyezségünk a lányokkal, ha én, vagy ha ők utaznak, mindennap egy szívecskét vagy egy mosolygós smiley-t küldünk egymásnak, hogy tudjuk, jól vagyunk.”