Negyedik éve él úgymond a teste rabságában, ám a betegsége, a sztrók csupán a fizikumán hagyott nyomot. Bár bottal jár, a lelkét ez sem tudta megtörni. Vajon miből merít erőt megváltozott életéhez? Talán abból a belső tartásból és elfogadásból, abból a ritka képességből, amelyet a sors adott neki.

Az utóbbi időben nehéz elérni, folyamatosan úton van. Önélet­rajzi könyvével járja az ­országot: író-olvasó találkozókon mesél az életéről, a múltról és a jelenről. Emellett a párjával együtt járják a világot is, autóval, így útközben bőven van idejük beszélgetésre. Beszélgetnek a múltról, arról, amikor Révész Sándor a színpadok ünnepelt sztárja volt, és gyakran felidézik azt a pillanatot is, amikor egyetlen perc alatt gyökeresen megváltozott az élete – mindkettejük élete.

A nagy tanítómester

Sándor nemcsak most, hanem egész életében nagy utazó volt, és ebből ma sem enged. „Gyöngyivel épp Hollandiában vagyunk. Tegnap a holland király születésnapját ünnepelték – itt minden erről szólt, nagyon élveztük. Este Terborg városában vacsoráztunk, egy Vörös Oroszlán nevű étteremben. Talán sokan olvasták Szepes Mária azonos című regényét. Ez a könyv a halhatatlanság titkát kutatja, az emberi lélek fejlődéséről és a hatalommal való visszaélés következményeiről szól – mindarról, ami egész életemben engem is foglalkoztatott. Arról nem is beszélve, hogy Szepes Mária nénivel – ha mondhatom így – baráti kapcsolatban voltunk haláláig, nagy tanítómesterem volt. Tőle tanultam meg például: ‘Örülj, minden okod megvan az örömre.’”

Nem néz vissza

Sándor gyakran gondol arra, hogy évtizedeken át a színpad és a zene jelentette számára az életet. Ismert, népszerű zenész és énekes volt, és ennek az életnek minden percét szerette. Elképzelni sem tudta, hogy ez egyszer másképp lehet. Aztán négy évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra lebénult a fél oldala, és hosszú, fájdalmas kórházi, majd rehabilitációs kezelések után állt újra talpra. Ekkor vált világossá számára: nem néz többé vissza, nem siratja a múltat, a régi életét. El kell fogadnia – sőt, meg kell szeretnie – az újat. „Megtanultam, nem az számít, ki voltam hajdan, csak az számít, most ki vagyok valójában.”

Nem titkolja: a betegsége első két éve volt a legnehezebb számára, de nagy segítségére volt, hogy nekilátott megírni önéletrajzi könyvét. „A gitár, az éneklés, a színpad már nem ment úgy, mint régen, de az írás igen. Óriási önbizalmat adott, és segített abban, hogy türelemmel és nyugalommal viseljem a körülményeket, és kreatívan töltsem az időmet. A könyv két évvel ezelőtti megjelenésekor nagy siker volt, vezette a sikerlistákat, de érdekes módon az olvasók érdeklődése azóta sem csökkent. Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lehet ennek az oka. Szerintem az az őszinteség, a lecsupaszított igazság, ahogyan magamról és a családomról írok. De a sikerhez az is hozzájárul, hogy az író-­olvasó találkozókon sok emberrel találkozom, akik a betegségem révén egy egészen más oldalamat ismerhetik meg. ­Sokan ­kíváncsiak arra, hogy az a mozgékony, a színpadon otthonosan mozgó ember – az öreg ­vagány – mit csinál manapság, hogyan éli meg életének ezt a korszakát. És talán azt is látják, amit én is gondolok magamról: hiteles voltam a múltban, és ­hiteles vagyok a jelenben is.”

Hálás a szeretetért

Sándor soha nem szűkölködött szeretetben, de amióta beteg lett – és ezt mindig őszintén vállalta –, még erősebben érzi az emberek felé áradó szeretetét. Ez lett az egyik legfontosabb kapaszkodója. „Hálás vagyok ezért a szeretetért, és azért is, hogy a sors egy angyalt küldött mellém. Gyöngyi ott volt, amikor sztrókot kaptam, mellettem volt a gyógyulás és a felépülés során. Rengeteget köszönhetek neki. Az ő jósága és gondoskodása olyan biztonságot ad, amit nehéz szavakba önteni. Ez az, ami átsegített, és ma is átsegít mindenen. Ráadásul az ő mozgékonysága ­teszi lehetővé, hogy ilyen nagy utakat tegyünk meg. Gyöngyi tizenhét évig élt és dolgozott Hollandiá­ban, most is üzleti úton vagyunk. Amíg ő dolgozik, én olvasok, pihenek, délutánonként pedig együtt megyünk vásárolni, este vacsorázni. Ma például gombás-hagymás csodalevest eszem. Hollandia egyébként nosztalgikus emlékeket is felidézett bennem: egykor itt léptünk fel a Piramissal, akkoriban, amikor az együttes a Steppenwolffal turnézott.”

Hollandia után hamarosan indulnak Svájcba, ahol egy gyermekkori barátját látogatják meg. „Világhírű gerincsebészről van szó, aki Svájcban kórházigazgatóként dolgozik, de nemcsak ott műt, hanem itthon is. Hároméves korunk óta ismerjük egymást: az ő édesapja a Rókus Kórház nőgyógyásza volt, az én apám pedig ott dolgozott sebészként. Nagyon várom a találkozást.”