Mindig csak úgy emlegetik: Esztergályos Cecília férje. Ebben a színésznő is „ludas”, hiszen alig akad vele olyan beszélgetés, ahol legalább tízszer ne hangzana el: „Az uram ezt mondta, a férjem így látja jónak…” Most kiderül, ki is ő valójában.

Kun Zsuzsa interjúja

Best: Vissza tudja idézni az első találkozását Cecíliával?

Fonyódi Péter: 1982-ben történt a Thália Színházban, a Mi lesz veled, emberke? című darabban. Eredetileg zenész vagyok, akkoriban a Pastorale zenekar dobosa voltam. Élőben játszottunk az előadásban. Cili énekelt, és állandóan elégedetlenkedett a zenekarral: hol túl lassúak voltunk, hol túl gyorsak, „rémes ez az egész” – mondogatta. Mindig volt valami kifogása. Az is nagyon zavarta, hogy a táncos lányok a zenészek ölébe ülnek. Ez így ment két éven át, aztán valahogy elkezdődött köztünk egy közeledés. Az első komoly találkozásunk 1984. november 30-án volt, egy nagyon-nagyon hideg estén. Ami ma már furcsának tűnhet: elég sokáig magázódtunk.

Best: Amikor aztán összeházasodtak, nem tartott attól, hogy ön már a sokadik férje?

F. P.: Nem foglalkoztam ezzel. A Thália Színház-as időszakom előtt három évig jártam a világot, hajón zenéltem, nagyon szabad életet éltem minden szempontból. Erre ráment az előző házasságom, el is váltunk. Mire hazajöttem, független ember voltam. De volt egy kilencéves lányom, Bernadett, akit imádtam, viszont azt is tudtam, hogy több gyereket már nem szeretnék. Így azt is eldöntöttem, csak olyan hölgy lehet a majd társam, akinek nincs gyereke. Az élet nagy ajándéka nemcsak Cili, hanem az is, hogy a lányommal az első perctől kezdve imádták egymást.

Best: Ha negyvenkét évig együtt maradtak, és remélhetőleg még nagyon sok év van még önök előtt, akkor minden bizonnyal jól sikerült a házasságuk.

F. P.: Igen. Amikor az ember eljut oda, hogy a másik majdhogynem fontosabb, mint én magam, akkor az már jó. Amikor egy házasságban nincs „én”, csak „mi”, az nagyon jó. Soha nem reméltem, hogy ilyen boldog lehetek Cili mellett, hogy ilyen jó lesz vele, hogy ilyen csodás tud lenni egy házasság. Ebben az is szerepet játszott, hogy a hajós „cigány” évek után már annak is tudtam örülni, ha együtt reggelizhetünk, ebédelhetünk, vacsorázhatunk. De ami a legfontosabb, Cili mellett az lehettem és lehetek, aki lenni akarok. Szabad ember, aki bepótolhatja mindazt, amire titkon vágyott. És hogy ez mi? Az egy életen át való tanulás. Miután felhagytam a zenéléssel, újra beültem az iskolapadba, filmproducernek és forgatókönyvírónak tanultam, elvégeztem a Janus Pannonius Tudományegyetem művelődési menedzser szakát, ledoktoráltam pszichológiából és filozófiá­ból. A doktori munkám és kutatásom, a témám az volt, hogy bebizonyítsam: a kultúra éppúgy örökíthető, mint az emberi gének.

Best: Ez szép és jó, hogy tanulhatott, de valamiből élniük is kellett.

F. P.: Volt már egy építésztechnikusi végzettségem, korábban 4-5 évig dolgoztam tervezőintézetekben építészszerkesztőként. Ekkor újra elkezdtem építkezésekkel foglalkozni. Elsőként kölcsönből megépítettem a saját házunkat a Gugger-hegyen. Olyan jól sikerült, olyan különleges és minőségi lett, hogy kaptam rá egy visszautasíthatatlan vételi ajánlatot. Cilinek nem tetszett az ötlet, hogy eladjuk a közös otthonunkat, de mivel hitt és bízott bennem – és valóban jó üzlet volt –, belement. Albérletbe költöztünk, amíg fel nem építettem azt a házat, ahol ma is élünk. Közben különböző építkezéseket vezettem, ebből is éltünk, majd én lettem a feleségem könyveinek, valamint műsoros kazettáinak kiadója is, mondhatni, menedzseltem az élete egy részét.

Best: Az elmúlt években többször volt beteg a felesége. Hogyan élte meg ön ezt az időszakot?

F. P.: Amikor kórházban volt – többször műtötték, talán hatszor vagy nyolcszor is –, minden reggel felhívott, és diktálta, mit vigyek be neki. Naponta bementem hozzá, volt, hogy kétszer is. Aztán otthon következett a gyógyulás időszaka, ami hosszú és nehéz volt, évekig tartott. Mindig is tudtam, hogy a feleségem erős nő, de hogy ennyire, azt nem gondoltam. Hősiesen viselte az emberfeletti fájdalmat és a kiszolgáltatott helyzeteket. Nekem pedig az adott erőt, hogy láttam, mennyire akar gyógyulni, mennyire küzd – nemcsak a felépülésért, hanem azért is, hogy újra önmaga lehessen. Mindig is tudtuk, de ezekben az években végképp bebizonyosodott: Cilinek én vagyok a legfontosabb, és ő nekem a legfontosabb. És ennél – azt hiszem – többet már nem is kívánhat az ember az élettől.

Hallgassa meg a Fonyódi Péterrel készült teljes beszélgetést a story.hu oldalán!