Gyertyát gyújtott a család a Mama halálának ötödik évfordulóján, április 16-án. Így tesznek mindig. A születésnapján is, mert szeretettel emlékeznek rá. Velemi házukban, kőhajításnyira Törőcsik Mari egykori pihenőhelyétől, örökbe fogadott fia, Son ma is a legnagyobb tisztelettel mesél róla.

Hárman ülnek az asztal mellett: Son, a felesége és a lányuk, Vi, a tizenhárom éves zongoravirtuóz, aki sorra nyeri a hazai és külföldi versenyeket. Legutóbb Kanadában győzött, egy tehetségkutatón neki ítélték oda a Platina Fődíjat. Baján a Zene Ifjú Nagykövete lett, májusban pedig a gödöllői kastélyban lép fel.

Azt sem tudták, hány éves

Son történetét Törőcsik Mari többször is a világ elé tárta. Soha nem szerepelt a tervei között, hogy lánya, Teréz mellé örökbe fogad majd egy kisfiút, pláne nem Vietnámban. Aztán egy napon, amikor már indulófélben volt otthonról, mivel előadása volt a Nemzeti Színházban, az ajtóból hívta vissza a férje. „Gyere, ezt látnod kell!” – szólt Maár Gyula. Egy kilenc-tíz év körüli vietnámi kisfiút mutattak a tévében, akinek a szüleit lelőtték az amerikaiak. Ott állt árván a nyugatnémet televízió riportere előtt. „Fogadjuk örökbe!” – mondta Törőcsik Mari. Másnap már léptek is az ügyben. De mint kiderült, a riport óta annyi év telt el, hogy a kisfiúból időközben katonaköteles nagyfiú lett, akit már nem lehetett örökbe adni. Felmerült azonban egy zökkenőmentes lehetőség: a vietnámi külügyminiszter közbenjárásával örökbe fogadhat egy másik kisfiút a neves művész házaspár. El is utaztak Vietnámba, és Saigon­ban, az elnöki palotában átvették Sont, akinek sem a neve, sem a kora nem volt ismert, és már Budapesten egy csontrendszeri vizsgálat alapján derült ki, hogy hatéves lehet.

Son Magyarországon kezdett új, ám korántsem könnyű életet. „Átültettek, mint egy egzotikus növényt, és egy számomra idegen kultúrában, új nyelvi közegben, ismeretlen emberek között kellett gyökeret eresztenem. Pokoli nehéz volt. Mindenre emlékszem. Arra is, hogy ha éhesek voltunk az árvaházban, és nem volt mit ennünk, apró kavicsokat nyeltünk, vagy füvet rágtunk. Amikor a Mamáék elhoztak, fekete farmernadrágot, rövid ujjú fehér inget és tornacipőt adtak rám. Vietnámban akkoriban ez mind luxuscikknek számított.”

Egyedül tanult meg magyarul

Kisgyerekként sok időt töltött Velemben. Ott mindig boldognak érezte magát. Játszótársaival rengeteget csatangoltak a faluban. Nyaranta többször is felbandukolt a falu fölött magasodó hegyre, ahol a Szent Vid-kápolna áll. Olyankor 6-7 kilométereket tett meg egyedül. Ott talált egy madárbarátra. Őt kereste minden alkalommal. A feje fölött köröző sast. Később jött rá: a teljes szabadságot jelképezte számára.

Az volt a rossz, hogy nem értettem a nyelvet. Én voltam az egyetlen ázsiai gyerek abban a környezetben. Senki nem tanított magyarul, egyedül kellett megbirkóznom a nyelvvel.

Pilinszky János, a költő, a Mama jóbarátja ott lakott egy ideig a faluban, vele sokat barangoltam, és a szomszédban lakó Margit néni is figyelt rám. Neki köszönhetem, hogy a falusi élet minden velejáróját megismerhettem.”

Messze a családtól

Budapesten már iskolás korában gyakran bántották a származása miatt. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Őt sem kímélték. Ferde szemű, lapos orrú, rizszabáló. Ilyeneket mondtak neki. „Ötödiktől már ki tudtam fejezni magam. Sok probléma volt velem. Makacs vagyok, nehezen viselem, ha megparancsolják, mit kell tennem. Az iskola pedig ilyen. A gimit Sárospatakon végeztem, messze a családomtól. Ott sem volt könnyű az életem.”

Sok keserűségen, fájdalmon, igazságtalanságon kellett túltennie magát. „Egyszer késő éjjel igazoltattak a rendőrök Budapesten. Látták a személyimben, hogy anyja neve Törőcsik Mari. Nem akarták elhinni. Okirathamisítással gyanúsítottak.”

Az unoka a maga útját járja

Diplomát a saigoni közgazdasági egyetemen szerzett. Ott ismerte meg a feleségét, akivel aztán visszaköltözött Budapestre. Lányuk születése óta arra figyel a leginkább, hogy Vi sose tudja meg, mi az a kirekesztettség. Kimagasló zongoratehetségének köszönhetően Vi a Virtuózok tavalyi komolyzenei tehetségkutatójának sikeres szereplőjeként már a maga útját járja. Törökországtól Kanadáig sok helyen megjegyezték a nevét.

Son nem tagadja: számára a velemi ház, a gyermekkora egykori színtere mára fájó emlék lett. Idegen kezekbe került. Ha elmegy előtte, belesajdul a szíve. Olyankor azzal vigasztalódik, hogy a Mama, Törőcsik Mari még magához ölelhette Vit, akinek egy személyben a nagymamája és a „keresztanyja” is, hiszen tőle kapta magyar nevét. Egyedül ő hívta az egész családban Zsófinak.