Ha az utazásnak lenne nagykövete, Kajdi Csaba bizonyára jó eséllyel pályázna erre a posztra. A nagydumás tartalomgyártó már több tucat országban járt az élete során. Érdekes módon a kedvenc évszaka a nagy világjárásokra a tél. „Nem szeretem a zimankót, és ilyenkor felveszem a nyúlcipőt – vallja be. – Mindenkit arra biztatok, ha teheti, próbálja ki, milyen jó dolog ez. Sokkal nagyobb élmény elmenni a hidegből és a szürkeségből a napfényre, mint a 35 fokos Budapestről elutazni a 42 fokos Krétára.”
Kajdi egy mozdulattal helyre tette a tolvajt
A kedvenc téli célállomása nem más, mint a szamba országa, azaz Brazília.
„Viszonylag későn, 2006 körül fedeztem fel. De rögtön tudtam: visszajáró turista leszek. Az emberek vidámsága, nyitottsága bámulatos. Sokkal kedvesebbek, mint az európaiak” – vélekedik.
„Bár egyáltalán nem veszélytelen hely, gyakoriak az utcai tolvajlások. Nem érdemes drága ékszereket viselni az utcán, és a mobiltelefonokra nagyon kell figyelni.
Tavaly megpróbálták kikapni a telefonomat a kezemből, de helyén voltak a reflexeim. Aztán a tolvaj dühösen nézett vissza rám a motorról, én meg csak az ujjammal intettem neki, jelezvén, ez nem jött össze, haver.”
De messze nem ez a legrázósabb incidens, ami a népes dél-amerikai országban történt vele.
„Volt egy barátom, aki Észak-Brazíliából származott, de mi Milánóban találkoztunk, ügynök volt. Egyik brazíliai nyaralásom alatt felvetette, mi lenne, ha meglátogatnám Maceióban, egy üdülőparadicsomban, ahol lakott. Izgatott, milyen a Rión kívüli élet, ezért beültem a kocsiba. Felautóztam 6-700 kilométert néhány nap alatt egyes egyedül. Ekkor fedeztem fel igazából Brazíliát. Még favelákba (brazil városrész, amit nyomornegyednek szoktak fordítani – a szerk.) is bekeveredtem, de nem esett bajom. Izgalmas kaland volt.”
Érzelmes gorillales
Kalandvágyó természetének Ruandában is nagy hasznát vette. Ott örökre megtanulta, nem érdemes előítéletekkel érkezni egyetlen országba sem.
„Életem útja volt. Pedig kimondottan féltem tőle. Végrendeletet akartam írni, mielőtt felszálltam a repülőre – neveti el magát cylásan. – A puskaporos politikai helyzet miatt aggódtam. De feleslegesen. Büszke, jószándékú embereket ismertem meg ott. Afrika Svájcának is szokták hívni, olyan csodás természeti kincsei vannak.
Emlékszem, elmentünk egy gorillalesre a dzsungel közepére, és a semmiből elkezdtek potyogni a könnyeim, olyan szép pillanat volt.”
De legalább ilyen maradandó emlék maradt egy hagyományos ruandai esküvőn szerzett élménye is, ahova teljesen véletlenül keveredett. „Megálltunk az út menten, mert láttuk, milyen készülődés folyik. Kíváncsiak voltunk, hogy zajlik egy helyi lagzi, ezért beszélgetni kezdtünk az egyik vendéggel. Néhány mondat után behívtak minket az esküvőre” – taglalja izgatottan.
„Ez egyáltalán nem számított kirívó dolognak, mert állítólag ott teljesen természetes, hogy olyanok is megjelennek egy ilyen eseményen, akik nincsenek meghívva. Az ebéd miatt jönnek. Nagyon érdekes volt, sorba kellett állni a tálcáddal, és úgy kaptál egy adag ennivalót. De nemcsak ekkor néztem nagyot, hanem az öltözékeket figyelve is, mert az afrikai nők fantasztikusan színes ruhákba öltöznek az esküvőkön. Emlékszem, jó sokáig ott maradtunk. Jól éreztük magunkat.”
Ami megmarad
Csaba arra sarkall mindenkit, ha megteheti, utazzon minél többet. „Higgyenek nekem! Időskorban ezek az élmények lesznek a legjobb kapaszkodók” – mondja határozottan.
„A riói karneválnak vagy a ruandai gorillalesnek nyomába se ér majd egy drága bőrkabát vagy egy stílusos óra. Ezek lesznek azok az emlékek, amelyek erőt adnak majd a nehéz pillanatokban. Erre érdemes költeni.”
Kiemelt kép és fotók: Olajos Piroska/fotocentral.hu; Archív
