Nos, hogyan ment, megy Győzővel az összerázódás?
Rezes Judit: Feldobta a labdát. Sok mindent átéltünk a huszonhárom év alatt, amióta együtt vagyunk, egy biztos: nem szokványos a mi életünk. A kapcsolatunk elején a családom és a barátaim óvtak Győzőtől, mondván, nem egy „jó kislányhoz” való pasi. De bármit mondtak, kitartottam mellette – és kitartottunk egymás mellett.
Könnyű vele együtt élni?
R. J.: Kivel könnyű? Nem tudom. Mi nagyon különbözőek vagyunk, de annyi minden köt össze minket, hogy már nem is tudom elképzelni az életem nélküle. Sok év együttélés és jegyesség után, öt évvel ezelőtt házasodtunk össze. Mindkét fiunk ott volt az esküvőnkön, ami életünk egyik legszebb napja volt. Végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy a nagymamám még velünk lehetett. Gyerekkori álmaim között szerepelt az esküvő, és az is, hogy édesanya legyek – ezekben a dolgokban konzervatív vagyok, szeretem a hagyományokat.
Nem titok, erről többször beszéltek: voltak viharok a kapcsolatukban…
R. J.: Igen, de valahogy mindig úgy jött ki a matek, hogy amikor gondok voltak, nem egyszerre fáradtunk el, így az egyikünk mindig kihúzta a másikat a gödörből. Egy biztos: megküzdöttünk egymásért.
Amikor nagy krach volt, párterápiára is elmentünk, ami jót tett.
Megtanultuk – bár nem nagy tudomány –, hogy egy kapcsolathoz, egy házassághoz sok szeretet, alázat, tisztelet és türelem kell.
Milyen apa Szabó Győző, és milyen anya ön?
R. J.: Én vagyok a szigorúbb. Épp a múltkor vettem észre magamon, hogy állandóan utasítgatom, figyelmeztetem a nagyobb fiamat, mit kell csinálnia, és mit nem. Én vagyok a „rossz zsaru”, Győző a „jó zsaru”, ő nemigen szeret konfrontálódni a gyerekeivel. De mindketten imádjuk a fiainkat.
A nagyobbik fiú ismeri az édesapja múltját?
R. J.: Amikor megjelent a Toxikoma című film, amely Győző önéletrajzi regényéből született, és feltárja a nehéz múltját, sokat beszélgettünk róla, a korának megfelelően. Ne mástól tudjon meg dolgokat. A filmet Misi még nem látta, így azt gondolom, ha majd megnézi, előtte vagy utána biztosan vár rájuk egy komolyabb beszélgetés.
Ez nem lesz könnyű…
R. J.: Sajnos mi Győzővel egyébként sem vagyunk nagy lelki beszélgetős alkatok. Sőt Misi is nehezen nyílt meg. Mostanában viszont a legváratlanabb pillanatokban kezd mesélni, és csak úgy árad belőle a szó. Nekünk, szülőknek ezeket a pillanatokat kell észrevennünk – és akkor leülni, és valóban meghallgatni őt.
Az ön családja nagyon összetartó…
R. J.: Gyerekkoromban négy generáció élt együtt, amit nagyon szerettem, de ma már nem biztos, hogy bevállalnám. Gyerekként csodálatos élmény volt.
Például megtanultam – amit ma ritkán látok –, mit jelent az idősek tisztelete. Mindannyian ott voltunk, és átéltük, ahogy a nagymamám gondoskodott a dédnagymamámról.
Harminchárom éves voltam, amikor Misi megszületett, és bár anyukám vidéken élt, folyton jött-ment hozzánk, segített. Nem vártam el tőle, de azt mondta, ez számára nem teher, hanem boldogság. Amikor Gazsi született, már nehezebb volt, mert édesanyám nem tudott segíteni: akkor az ő édesanyja, az én nagymamám mellett kellett lennie. Megértettem, mert azt gondolom, az élet rendje, hogy a gyerekek gondoskodjanak a szüleikről.
A felmenői hosszú életűek?
R. J.: Van, aki igen, van, aki nem. A nagymamám például 101 éves korában halt meg.
Milyenek, amikor a Rezes–Szabó család együtt van otthon?
R. J.: Olyanok vagyunk, mint egy olasz család. Nagy a hangoskodás: sírás, nevetés, üvöltözés – minden van. Filmet nézünk, játszunk, társasozunk. Szeretem, amikor van időnk főzni, amikor együtt tudunk ebédelni. De szeretek elvonulni is: jólesik, amikor egy kicsit magamban lehetek – bár ez nem túl gyakran adatik meg.
Nagy a korkülönbség a két gyerek között. Jól kijönnek egymással?
R. J.: Nyolc és fél év van köztük. Azt gondoltam, a nagy már nem megy bele a bunyókba, verekedésekbe, de „ölik” egymást – és közben imádják is. Amikor a nagy elvonul, a kicsi nem hagyja: megy utána, nem tudnak egymás nélkül meglenni. Misi a dupla Skorpió jegyében született, nehezebb természet, inkább magában tartja a gondjait és az örömeit is. A kicsi simulékonyabb, könnyedebb, beszédesebb.
Huszonöt éve a Katona József Színház művésznője. Hűséges típus?
R. J.: Igen, de kényelmes és lusta ember is vagyok. No meg azt vallom: ami jó, azon minek változtatni.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
