Palotás Petra és édesanyja, Mariann minden év március idusa környékén közös programot szerveznek. Idén Isztambulba mentek. „Már egyetemisták voltunk a testvéremmel, amikor kitaláltuk, mi lenne, ha tárgyak helyett inkább élményeket ajándékoznánk édesanyánknak a születésnapja környékén. Ebből az ötletből lett mára tradíció. Felfedeztük már együtt Magyarország legizgalmasabb településeit, de jártunk Londonban, Rómában, Prágában és Lengyelország több városában is. Ez a pár együtt töltött nap szent és sérthetetlen a számunkra, csak a miénk, és kizárólag hármasban utazunk” – meséli Palotás Petra.
Azt is elárulta, szinte gyerekkora óta tervezte, hogy egyszer megmutatja az álmok városát az édesanyjának. „Anyukám még sosem járt Isztambulban, és a testvéremmel mi is csak gyerekfejjel. Tízévesen azért jutottam el oda, mert akkoriban édesapám, aki iskolaigazgatóként a szabad nyarait idegenvezetéssel töltötte, minket is felültetett a buszra, hogy vele tartsunk életünk első külföldi utazására. Mindezt a nyolcvanas években! Bevallom, óriási élmény volt. Anyu viszont otthon izgult értünk, hiszen elvált szülők gyerekeként nőttem fel, hol a papámmal, hol anyukámmal szerveztünk programokat. Sajnos édesapámat tizenöt éve elveszítettük, édesanyámmal pedig azóta még jobban megbecsüljük az együtt töltött időt. Az élet nagy adománya, hogy bár sok éve ezerháromszáz kilométer választ el bennünket, igazán minőségi és rendszeres kapcsolatot ápolunk a mai napig.”
„Tavaly hatszor találkoztunk”
Petra tizenöt éve hagyott fel a televíziózással és választotta lakhelyéül Hamburgot. Sikeres regényíróként azonban Magyarországot sem feledi, könyveiben rendszeresek a magyar helyszínek és szereplők. Könyvtári programok, könyvfesztiválok állandó résztvevőjeként évente többször, akár havonta is repülőre ül, egészséges kapcsolatot tartva a hazájával és édesanyjával is. „Csak a tavalyi évben hatszor találkoztunk, sokszor két-három hetekre, és minden áldott nap legalább egyszer beszélünk. Tény, hogy az idén már 78 éves édesanyám részéről ma nagyobb áldozatokat kíván a repülés. Ilyenkor igénybe is veszünk minden segítséget, a repülőtéri asszisztenciát is jó ötletnek tartom. Ráadásul az én csodálatos férjem, Mirko is bármikor elugrik érte a repülőtérre, ami egyébként alig tízperces autóútra van a hamburgi otthonunktól. De nyaralások alkalmával akár több órát is autózik, hogy elhozza a helyszínhez legközelebbi repülőtérről az anyósát. Szóval, esetünkben nélkülözhetetlen a támogató családi háttér, és ezt nagyon meg is becsülöm. Arról nem is beszélve, hogy a munkám is jó apropó arra, hogy még többet utazzak. Hiszen teljesen magától értetődő, hogy ha bárhová meghívnak egy író-olvasó találkozóra, azon túl, hogy örömmel megyek, édesanyám is velem tart. A tiszteletdíjamat is leginkább panziókra költjük. Számunkra az együtt töltött idő az egyedüli, ami igazán számít. Hallok a repülőn, buszon beszélgetéseket: vannak, akiknek hozzánk képest nehezebb a külföldi rokonaikkal kapcsolatot ápolni, mert átszállások nehezítik meg a dolgukat. Ehhez képest én a Liszt Ferenc Repülőtérről alig húszperces buszúttal már édesanyám lakásában vagyok, és onnan mindenhová együtt megyünk. Szerencsések vagyunk.”
„Sorsot húzunk a testvéremmel”
Vannak persze ünnepek, például a karácsony vagy a húsvét, ahol nem ennyire egyértelmű, hogy anya és lánya együtt lehetnek: Petrának olykor „osztoznia” kell az édesanyján. Testvérével évek óta kisorsolják, hogy Mariann melyiküknél töltse az ünnepet. „Amikor anyukám a szentestét a testvéremékkel tölti, akkor szilveszterre nálunk marad. Fordított esetben pedig a testvéremékkel köszönti az újévet. Mindkettő izgalmas, főleg, hogy Németországban közel hatvanfős a rokonságom. A nagyobb ünnepeken anyukám is boldogan találkozik velük. Szerencsére jól beszéli a német nyelvet, így van alkalma önállóan is társalogni, nem tőlünk függ. Persze a távolság eleinte jobban kihozta a köztünk lévő különbségeket. Nekem mint nagy mesélőnek, a szétszórt, kissé kaotikus művésznek és az én precíz, maximalista, mindig aggódó anyumnak, aki egykor szigorú főiskolai matektanárnő volt, meg kellett tanulnunk, hogy a saját nézeteinket nem feltétlenül kell egymásra erőltetnünk. Ez utóbbi főleg Bora lányom születésével jött elő. Azzal, hogy Németországba költöztem, megnehezítettem anyukám nagymamás éveit. De ezen is sikeresen úrrá lettünk. Máig a legnagyobb, de egyben a legértékesebb kritikusom is, akiért ma már mi aggódunk többet. Abban mindig egyetértünk, hogy kihoztuk a legjobbat a köztünk lévő távolságból. Esetünkben a minőségi idő többszörösére értékelődött, mint azoknál, akiknek mindig karnyújtásnyira vannak a szerettei.”
Kiemelt kép: Archív
