Nemcsak a kártyaasztal mellett, és a közös bulikban számíthatnak egymásra, hanem akkor is, ha valamelyikükkel valami kellemetlenség történik. „Hiszem, hogy felnőtt korban is lehet igaz barátságot kialakítani, Gyuri és én vagyunk erre a legjobb példa” – állítja Csocsesz, amivel Korda György is egyetért. „Barátokat nem szerez az ember, az magától alakul, megtartani őket viszont művészet. Nekünk ez sikerült, soha nem volt köztünk harag, vita. Habár az utóbbi hónapokban többször mondtam már neki, hogy Csocsi, ne idegesíts. Merthogy mióta megszületett az a gyönyörű, tüneményes unokája, Míra, akit teljes szívéből szeret, még póker közben is képes belefeledkezve nézegetni a fotóit a mobilján” – teszi hozzá viccelődve Korda.
A Dáridóval kezdődött
A két művész 1998 környékén találkozott először, mégpedig a híres Korda Villában. Ott beszélgetett, tervezgetett ugyanis Lagzi Lajcsi és jó pár zenész, tévés szakember egy új műsorról, a Dáridóról. „A legelső műsorban mind a ketten felléptünk, Gyuri Klárikával a legnagyobb slágereiket énekelte, én jódliztam és a zenekarban játszottam.” „Meg is lepődtem, és azóta is csodálattal hallgatom, milyen kiválóan jódlizik. Tőlem a jódli távol áll, csakúgy, mint az a zene, amit Csocsi olyan magas fokon űz. Más stílusban értünk el sikereket, de elismerjük a másik érdemeit, a munkáját, beszélgetünk is a szakmáról, szóval igaz, hogy a zene összehozza az embereket” – folytatja Korda György. De mindez kevés lett volna a barátságukhoz, kellett hozzá minden egyéb is. Például a kártya szeretete, ez utóbbi Kordáról köztudott, Csocseszről kevésbé. Pedig ő is szeret játszani, Korda el is hívta őt híres pókerpartijaira. „Az első pókerpartin egymás mellé ültünk, és azóta is egymás mellett ülve játszunk” – meséli nevetve Korda. „Minden csütörtök játszunk, nem pénzben, a magunk szórakoztatására – így Csocsesz. – Előfordult, hogy a társaságból valaki lemondta a részvételt, vagy elmaradt a parti, de ez ritkán esett meg.”
„Baj van? Segítek!”
Teltek az évek, a barátságuk pedig nem kopott meg, sőt. „Akkor tudtam meg, hogy Csocsi milyen igaz barátom, amikor a pandémia alatt egy évig bezárkóztunk. Ő viszont egyszer csak beállított egy nagy kosár élelmiszerrel. Volt benne a saját töltésű kolbásza, abból minden évben hoz, és nála jobb kolbászt nem készít senki, és minden más, több kilónyi finomság is, sajt, egyebek. Kérdem, miért hoztad. Csak úgy Gyurikám, fogadd el tőlem. Hát ilyen ő, számíthatok rá. Ő is rám, ha éjjel háromkor hívna, hogy lerobban a kocsija Gödöllőnél, elindulnék érte.” Csocsesz ugyanígy számíthatott barátjára, többek közt akkor, amikor a koronavírus-járvány következtében elhunyt a felesége. „Gyuri hívott, érdeklődött, kérte, szóljak, ha tud segíteni. Éreztem, tudtam, hogy ott van mellettem, és osztozik a gyászomban, mint több más barátom, és ez a tudat sokat segített.” „Nem akartam közhelyekkel vigasztalni, így nagyon nem tudtam mást tenni, mint éreztetni vele, hogy számíthat rám. Mert ezt jelenti az igazi barátság.”
14 kiló libamáj
Természetesen a két barát másban is számíthat egymásra, és ott vannak egymás életének fontos fordulópontjainál. Gyuri boldog volt, hogy barátja párra lelt, majd később, amikor nagypapa lett. Csocsesz pedig szintén mindent elkövet, hogy kifejezze szeretetét. „Csocsi remekül főz, én nem tudok, de nem is kell, mert Klárikám engem e téren is elkényeztet” – mondja Korda, akinek köztudottan egyik kedvence a libamáj. Jól tudta ezt Csocsesz is, aki pár éve szülinapjára maga által készített libamájjal kedveskedett. „Aztán Gyuri egyszer felhívott, hogy szeretné meglepni a Csináljuk a fesztivált stábját. Akkor 14 kiló libamájat készítettem, elengedtem a fantáziámat. A következőket vittem nekik: hízott libamáj rozmaringgal, kakukkfűvel, fokhagymával aromatizálva. Vörösborban posírozott körte, tokajiaszú-hab és pirított mangalica, szalonnás paszternákkrém, hagymalekvárral.” „Meg is nyalták mind a tíz ujjukat utána – replikázik Korda György. – Kívánom is, hogy sok finom libamájat együnk együtt, és hogy sokáig üljünk egymás mellett a kártyaasztalnál egészségben, boldogságban.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
