Húsz éve fordult meg először Singh Viki fejében, hogy megműtteti a hasát, akkor járt először plasztika sebésznél is. Majd az évek alatt többször majdnem kés alá feküdt, annyira zavarta a megereszkedett bőre, ami, mint azt az énekesnő a Storynak meséli, már az önbecsülésén is komoly nyomot hagyott.
Nem tudta elfogadni
Viki még lábadozik, kímélnie kell magát, de egy hónap múlva már újra színpadon állhat. „Fontos megjegyeznem, hogy végül nem ejtettek rajtam vágást. Endoszkópos műtétem volt, ami azért kevésbé drasztikus. Arra hál’ isten, nem volt szükség, hogy ’faltól falig’ felvágjanak, tehát nem kellett bőrt eltávolítani, vagy a köldököt a helyére igazítani – magyarázza az énekesnő lapunknak. – Így a gyógyulási idő is gyorsabb. Maga a műtét sem tartott tovább egy óránál, noha rettentően féltem előtte. Többször majdnem lemondtam. Olyan érdekes ez, mert amennyire vágytam már arra, hogy megműtsék a hasam, annyira a mumusom is lett. Húsz évig halogattam! Ami egyben azt is jelenti, hogy húsz éve elégedetlen voltam a testemmel, önmagammal, és persze leginkább a hasammal. Hát nem borzasztó? Esküszöm, próbáltam megszeretni, elfogadni, aztán mindig oda lyukadtam ki, mégis hogy lehetne, hisz lóg, hisz nem szép. Így takargattam. De ennek vége!”
„Ez genetika”
Nem győzi hangsúlyozni, hogy hosszú út vezetett a beavatkozásig. „Ami alatt koplaltam, szégyenkeztem, olykor utáltam magam – folytatja. – Nem arról volt szó, hogy képtelen voltam lefogyni, és mindenképpen plasztikai sebészhez akartam rohanni segítségért. Amikor csont és bőr voltam, a hasam akkor is lógott, ez genetika. Indiában van egy pikánsabb mondás: ’egy jó kurtizánnak három hurkája van’, és itt most a testi adottságra próbálok utalni, ami rám is igaz – nevet fel. – Persze amikor meghíztam – világéletemben jojózott a súlyom –, akkor ott már nem csak a bőrömmel volt bajom… És hogy én miket végigcsináltam abban bízva, hogy egyszer csak eltűnik majd a pocakom! Rengeteg diéta, heti hét nap edzés, önsanyargatás, sőt még epesavas kezelésre is elmentem, ahol több százszor szúrták meg a hasam, amitől úgy bedagadt, hogy úgy néztem ki, mint egy hat hónapos terhes. Szóval szörnyű – jegyzi meg sóhajtozva. – De most bízom a hasplasztika eredményében, és már a tudat, hogy túl vagyok rajta, hogy bevállaltam saját magamért, máris rengeteget hozzáad az önbecsülésemhez.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
