Az alkoholproblémákkal küzdő színész a komlói elvonón töltött egy éve alatt számtalan feljegyzést készített, amelyekből most egy felkavaró monodrámát állított össze. Molnár Gusztáv élve boncolja magát a PubSzínház színpadán. „A komlói rehabilitációm végeztével még nem ért véget a felépülésem, sőt. Most tartok az utam legelején, amihez egy mankót kaptam a terápián, hogy újra járni tudjak, és ismét boldoguljak az életben. Bár bevallom, sokszor nem találom a helyemet a világban, hisz’ mégiscsak egy évet töltöttem a külvilágtól elzárva. Nagyon sokszor zavarnak az emberek, elveszettnek érzem magam, és szakmailag sem találom egyelőre a helyemet, de utóbbi abszolút tudatos döntés volt a részemről. Tudniillik igyekszem kerülni mindent, ami a régi életemhez köthető – vallja be Gusztáv, aki néhány héttel ezelőtt újra színpadra állt az életét bemutató önvallomással. A Levél anyámhoz című darabban a színész a pokoli gyermekkoráról és anyjával való viharos kapcsolatáról is őszintén vall. – Nagyon régóta nem beszéltem az édesanyámmal. Szeretem őt, de már elengedtem azt, hogy megmentsem. Nekem is el kellett veszítenem mindent ahhoz, hogy változásra, változtatásra kényszerítsen az élet, és ez alól ő sem kivétel.”
„Még ismerkedem önmagammal”
Noha a józanság felé vezető út hosszú és rögös, Guszti igyekszik mindent megtenni, hogy tiszta maradjon. „Nagyon megtörten kerültem be az elvonóra. Legalább három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán lássam értelmét a gyógyulásnak. Teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, tudván, hogy megbuktam férjként, apaként, színészként, barátként, emberként. Aztán a szakemberek segítségével egyre többet megtudtam a betegségemről, elkezdtem foglalkozni az alkoholizmus hatásaival, amivel egyre közelebb kerültem saját magamhoz is. Például ma már tudom, hogy az aktív szerhasználóknál kialakul egy úgynevezett anhedónia, azaz az öröm érzésére való képtelenség. Bár szörnyű ezzel szembesülni, de kiderült, hogy amíg nem áll helyre az idegrendszerem, addig élettanilag képtelen vagyok a boldogságra – magyarázza Gusztáv, aki ma már látja a fényt az alagút végén, ám jól tudja, hogy a rehabilitáció végeztével még korántsem hagyhatja maga mögött a múltját. – Felkészítettek arra, hogy első egy év iszonyú nehéz lesz, és tényleg nem túloztak. Még ismerkedem önmagammal, a világgal és ugyan egyelőre nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni az életben, egyvalamiben biztos vagyok: nem akarom még egyszer átélni azt a kétségbeesést, elveszettséget, amit az alkohol rabjaként éreztem.”
„Mindenemet elveszítettem”
Guszti nemcsak egészségileg és lelkileg, hanem anyagilag is még jó ideig kénytelen elszenvedni a romboló életmód következményeit. „Mindenem elveszítettem az elmúlt években, se lakásom, se autóm, se megtakarításom nincsen. Egyelőre arra sem futja, hogy összegyűjtsek kéthavi kauciót, úgyhogy most az egyik sorstársamnál élek, és azon vagyok, hogy a saját lábamra álljak – ismeri be a színész, aki nem tervez előre, a mából szeretné kihozni a legtöbbet. – Azért egyvalamihez igyekszem tartani magam. Szeretnék józan maradni, de nem áltatom magam: a visszaesés bármikor benne van a pakliban. Csak most már annyival szerencsésebb helyzetben vagyok, hogy vannak eszközeim a gyógyulásra, tudom, hogy mit kell csinálnom, kihez, hova kell fordulnom, hogy ne haljak bele a függőségbe.”
Segítség nélkül nem megy
A színész a saját életéből okulva szeretne segíteni a sorstársainak. „Nem mondom, hogy álmaim netovábbja az, ahogyan most élek, de már nem szégyellek segítséget kérni, mert rájöttem, hogy máshogy nem tudok meggyógyulni. Egyedül senki nem tudja letenni a poharat!”
Kiemelt kép: Birton szabolcs/fotocentral.hu
