Nemrég debütált színpadon a Madách Színház Six című musicaljében. Óriási lehetett a teher, hiszen mindenki azt figyelte, vajon a mentor, aki eddig másokat terelgetett, hogyan állja meg a helyét.
Herceg Erika: Először bizony féltem, nem ismertem itt senkit. Ráadásul nem énekeltem még szólóban magyar nyelven színpadon. Színházban sem próbálkoztam soha. De nem csak ezek miatt aggódtam. 2021-ben nagyon súlyosan érintett a Covid-fertőzés. Felkelni sem bírtam sokáig. A vizsgálatok kimutatták, hogy 64 százalékosra csökkent a tüdőkapacitásom. Onnan nagyon hosszú volt a gyógyulási folyamat. Áprilisban még nem volt erőm végigénekelni-táncolni ezt a szerepet, de még júliusban is fuldokoltam a próbateremben. Szeptemberben sem volt sokkal jobb a helyzet, sírva jöttem a próbákra, és sírva mentem el. A Jóistenhez fohászkodtam, hogy adjon erőt, gyógyítson meg. Fanatikusan készültem a szerepre, egy pohár italt sem engedtem meg magamnak, állandóan edzettem, és imádkoztam. Aztán az utolsó hetekben valahogy egyre könnyebben mentek a dolgok. Azóta is minden előadás előtt így fohászkodom: Drága Jóistenem, csak adj erőt a végéig!
Megvolt az összhang a többi énekesnővel, akikkel együtt játszanak?
H. E.: Dolgoztam már női kollektívában, a VIA Gra együttes tagjaként. Az nehéz volt, vannak fájó emlékeim. Kint az ukrán-orosz piacon magyarként nem volt egyszerű érvényesülni. De rengeteget tanultam. Itt, Magyarországon viszont jól működik közöttünk a kémia a lányokkal, kifejezetten motiválnak a többiek.
Most hol érzi magát otthon?
H. E.: Egyértelműen itt, Magyarországon, és ezt nem azért mondom, mert el szeretném nyerni a közönség szimpátiáját. Én gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy egyszer itt éljek. A magyar határtól 15 kilométerre születtem, magyar iskolába jártam, magyar közegben nőttem fel. Emlékszem, mindig azért igyekeztem, hogy megnyerjem az énekversenyeket vagy a Kazinczy-versenyt Kárpátalján, hogy eljöhessek Magyarországra a döntőre. Most jött el az ideje, hogy itt telepedjek le. Ha vissza is tudunk majd menni Kijevbe a párommal, akkor is ingázni fogok, és itt lesz a bázisom Budapesten.
Elképzelhetőnek tartja, hogy így, távkapcsolatban vállaljanak gyereket?
H. E.: Szerintem mi mindig így fogunk élni. Nem félek attól, hogy így alapítsunk családot. Nagyon szeretnék gyereket. Ha nem jövőre, akkor pár év múlva. Harmincöt elmúltam, egészséges vagyok, negyvenéves koromig szeretnék családot alapítani. Imádom, szeretem a párom, és nagyon örülök, ha ő többször jön majd Budapestre a gyereke miatt, és többet fogjuk látni egymást. Rák vagyok, családcentrikus: rajongok a szüleimért, a testvéremért. El sem tudom képzelni, hogy ha gyerekem lesz, mennyire fogom szeretni azt a kis embert. Ő lesz a mindenem. Úgy tervezem, hogy mellette is tovább fogok dolgozni. Ugyanolyan marad a külsőm, sportos leszek, menni fogok mindenfelé, forgatok. Biztosan velem lesz a babám. Még edzeni is vinni fogom, kis kenguruban.
Erős nőként ismertük meg, és a színpadon is erős nőt alakít. Honnan ez az erő?
H. E.: A közönségtől. Bennem ők tartják a lelket. Miattuk megyek ki a színpadra. Ha rajtam múlna, mindig csak a hiányosságaimról tudnék beszélni, én belülről inkább azokat látom. Amikor azt kérdezik, nem akarok-e nagyobb szerepeket játszani, akkor mindig magyarázkodom, hogy Magyarországon nagyon sok a tehetséges ember, és szerintem nem érdemelném meg. Én ilyen vagyok. Szorgalom van bennem, így mindent meg tudnék csinálni, de én elsősorban azért vagyok színpadon, mert szeretem az embereket, a közönséget. A másik erőforrásom a hitem. Amikor covidos voltam, sőt előtte egy hónappal még balesetet is szenvedtem, csúnya fejsérülésem volt, akkor átadtam az életem a Jóistennek. Nagyon sokat imádkozom. Szerencsére a Teremtő meghallgat, és mindig új ajtókat nyit ki előttem.
Hogyan látja magát tíz év múlva?
H. E.: Látom, hogy hol leszek, de nem mondhatom el. Tudtam azt is, hogy most hol leszek. Nem tudom, honnan, de egy kép, egy terv, egy cél beleeszi magát a fejembe. Én arra is rájöttem az évek során, hogy ha nem jön be egy folyamat, egy terv, ha nem vezet el a célhoz, amit kitűztél, akkor ne a célt változtasd meg, hanem az utat, ami ahhoz vezet. És még egy fontos dolog: a célnak jónak és nem önzőnek kell lennie. Minden álom teljesül, csak türelmesnek kell lenni.
Ha tíz évvel ezelőtt kérdeztem volna meg, hogy hogyan látja magát, akkor azt mondta volna, ahogy most él?
H. E.: Igen, ilyennek képzeltem magam 10 év múlva, sőt még többet is kaptam, mint amit elképzeltem.
Sokszor volt magányos az életében?
H. E.: 29 éves koromig, amíg meg nem ismertem a páromat, folyamatosan egyedül voltam, mindig magamra számíthattam. De attól kezdve lett egy társam, aki mindig mellettem áll.
Mi az, amire most vágyik?
H. E.: Nem akarok leállni, nem akarok eltűnni, szeretnék új embereket megismerni a szakmából, szeretnék alkotni, és van még egy álmom: szeretném magam kipróbálni filmben vagy sorozatban.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
