A könyvét a nagymamájával kezdi…
Ernyey Béla: A háború megtizedelte a családunkat, engem a nagymamám nevelt fel, mindent neki köszönhetek. Miután 1973-ban elmentem Magyarországról, szerettem volna őt is magammal vinni, de azt mondta, nem jön, öreg fát már nem lehet átültetni, és ebben teljesen igaza volt. A távolból is gondoskodtam róla, amikor csak tudtam, jöttem hozzá, szerencsémre megadatott nekem, hogy mindazt a jóságot, szeretet, védettséget, segítséget, amit tőle kaptam, vissza tudtam neki adni. Jövőre lesz harminc éve, hogy 95 évesen elment, de örökre itt marad velem. Amikor elmegyek az Üllői úton a klinika előtt, minden egyes alkalommal eszembe jut az a pillanat, amikor elbúcsúzom tőle és fogom a kezét. Most, amikor kiborult a fiókom, megtaláltam az általa összegyűjtött, rólam szóló újságcikkeket. Mindig mondogatta, „Mackó, így hívott, olyan gyorsan pörög az életed, biztos nem lesz se kedved, se időd, se lehetőséged, hogy ezeket begyűjtsd.” Hálás vagyok utólag is neki ezekért, mert az 1973 előtti fotók, kritikák bizonyítékok arra, hogy a Vígszínház, a Pesti Színház, a televízió sikeres színésze voltam. Miután elmentem Bécsbe, majd bejártam szinte az egész világot − nem nyaraltam, hanem filmeket forgattam, színházakban játszottam –, egészen a rendszerváltásig nem beszéltek rólam, mintha nem is léteznék. Nem volt szabad írni rólam, pedig nem disszidáltam, állandóan jöhettem haza, de onnantól kezdve volt az irigységblokk vagy a politikai akarat, hogy Princ, a katona ne a kapitalizmusban legyen sikeres, hanem a kommunizmusban. Ez nemcsak fájdalommal tölt el, hanem nem értem, nem logikus, hiszen én ugyanaz a magyar voltam és vagyok, akinek születtem.
Mi baja volt itthon a színházzal, amiért menni akart, és mit remélt a Nyugattól?
E. B.: A színházzal semmi nagy problémám nem volt, a rendszerrel, a kommunizmussal viszont igen. Csak egy példa a sok közül. Utáltam az otthoni suttogós beszélgetéseket, vigyázni kellett ugyanis arra, amit mondok, nehogy valaki meghallja. Társaságban sem beszélhettem szabadon, mert aki mellettem ült, arról nem tudhattam, esetleg besúgó, és elárul engem… Amikor már tudtam, hogy Bécsben fogok dolgozni, Darvas Iván azt mondta: „Arra vigyázz, kérlek, hogy úriember nem disszidál.” Mondtam, ettől nem kell tartani. Páger Antal, aki a háború előtt Argentínába disszidált, majd visszajött, aki a pótapám volt, azt mondta: „Vigyázz, ha túl sokat maradsz kint, elveszted a kapcsolatot a szülőhazáddal.” Jólesett, hogy ennyire törődtek velem és vigyáztak rám.
A véletlennek köszönheti, hogy eljutott a Theater an der Wienbe, de utána kellett a tudás, tehetség, szorgalom, hogy megkapja a nagy sikerű Pippin musical címszerepét, ami aztán elindította a nyugati világot jelentő deszkák felé.
E. B.: Anyám Bécsbe ment férjhez, amikor csak lehetett, mentem hozzá. Az egyik ilyen alkalommal láttunk a televízióban egy beszélgetést a későbbi színházi igazgatómmal, aki arról mesélt, egy éve járja a világot, hogy rátaláljon arra a színészre, aki beszél németül, aki tud énekelni, táncolni, és akire a következő darabjában a címszerepet oszthatja. Anyám ezt halva azt mondta: „Béla, ez a fickó rólad beszél!” Nem hittem neki, mégis elküldtem egy bemutatkozó levelet… Így kezdődött éppen ötven évvel ezelőtt, a szocializmus kellős közepén a nemzetközi színészi karrierem.
Sikeres, irigylésre méltó az élete. Volt olyan, amikor kilátástalannak tűnt minden?
E. B.: Volt egy mély kapcsolatom egy nagyon híres német színésznővel, akivel négy évig éltünk együtt. Volt két gyereke, és sajnos ez a két gyerek gyakorlatilag megölte a kapcsolatunkat. Amikor azt mondtam, „ne haragudj, egyszerűen muszáj visszakapnom a szabadságomat, én ezt nem tudom tovább csinálni”, akkor a sajtóban, a magánéletben, a barátoknak elmondta, hogy „ez a jöttment, ez a magyar azt hiszi, hogy ha most kilép az életemből, akkor majd ugyanúgy fog tovább élni és tovább dolgozni, mint eddig.” Ez nagyon-nagyon fájt, és az volt a baj, hogy egy bizonyos pillanatig én ezt elhittem. Holott csak bele kellett volna gondoljak, hogy korábban már Magyarországon, Ausztriában és Németországban is ismert lettem. A hölgy sértettsége, a bánata és a bosszúja képes volt fölülírni még a tényeket is bennem.
81 éves, egy ilyen csodálatos karrier után hogy van a lelke?
E. B.: A lelkem nagyon érzékeny, és a szívemet sokszor teszem a tenyerembe. Akinek erre szüksége van, a szavaimra, tetteimre, gondolataimra, azok meg fogják érteni, hogy valójában milyen ember is vagyok. Csodálatos életutat említett, igen, ez megvolt, de azért ne beszéljünk erről csak múlt időben. Egészséges vagyok, könnyedén tanulok szerepeket, szeretnék még játszani Magyarországon is. Remélem, a sors vagy a Jóisten ezt még megadja nekem.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
