Amikor az ember találkozik önnel, mindig mosolyog, jókedvű, úgy tűnik, született optimista. Történjék bármi, megoldjuk – ez az elve?
Németh Lajos: Tulajdonképpen igen, de mielőtt ebbe belemennék, hadd mondjak valamit a jövő időjárásáról. Földünk éghajlatában mindig voltak lehűlő és felmelegedő szakaszok, jégkorszakok, de egy soha nem volt: nyolcmilliárd ember még nem lakta ezt a földet. Ennyi embert nem is tud eltartani, az biztos. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, én magamat már nem sajnálom, de az unokáimat nagyon. Szeretném és szerettem volna, hogy egy élhető világban nőjenek fel, de erre nem sok reményt látok.
Paraszti világból jött, egyetemre járt, de hogyan lett meteorológus?
N. L.: A nagyapám mindig mondogatta: „Édes fiam tanulj, mert három szakmának van a faluban becsülete. Az orvosnak, a papnak és a tanárnak.” Én tanárnak készültem, a véletlenek sorozata vitt a meteorológia felé, szerencsére, mert az politikamentes. Mindegy, honnan fúj a szél, jobbról vagy balról, keletről vagy nyugatról, ebbe senki nem szólhat bele. Egyébként nálunk a paraszti világban az időjárás volt a legfontosabb. Nagyapám folyton az eget kémlelte, mert ugye a parasztembernek semmi nem jó. Ha esik az eső, a kukorica meg a napraforgó örül, szépen növekszik, viszont nem jó a lekaszált fűnek, megkeményedik, és az állatok azt nem szeretik.
Ötven éve meteorológus, majd’ ötven éve nős, hűséges típus.
N. L.: Jövőre lesz Ágival az aranylakodalmunk, 1974. augusztus 19-én mondtuk ki a boldogító igent. Ági picit hangosabban, mint én, de én is teljes szívvel és lélekkel. Az egyetemen ismertem meg, egy évfolyamra jártunk, nagyon tetszett nekem, de ő sokáig rám sem hederített. Még az sem hatotta meg, amikor megnyertem a kollégiumban a férfi lábszépségversenyt. Aztán elhívtam, hogy nézzük meg éjszaka a csillagokat, eljött, végre megfoghattam a kezét. Így kezdődött…
Hogyan folytatódott?
N. L.: Hosszasan udvaroltam neki, míg egyszer csak azt mondta, szeretnének a szülei megismerni. Az édesanyja vendéglátós, remekül főz, Újházi-tyúkhúslevessel várt, ezzel vett le a lábamról. Azt gondoltam, ha ő így tud főzni, a lánya is biztosan megállja a helyét a konyhában.
Ezek szerint a hasánál fogta meg a felesége?
N. L.: 1964-ben elkerültem otthonról, elvittek katonának, majd kollégista lettem. Mind a két helyen olyan rossz volt a kaja, hogy alig tudtam megenni. Így való igaz, egy pazar ebéddel engem le lehetett venni a lábamról. Egy évvel később megkértem Ági kezét, életem legjobb döntése volt.
Aztán jöttek a gyerekek, Balázst sokat láthattuk mostanában a televízióban az atlétika világbajnokság kapcsán…
N. L.: Móni az elsőszülött gyerekem, amikor világra jött, hazatelefonáltam a szüleimnek Vámosmikolára, hogy elmondjam az örömhírt. Ők csak annyit kérdeztek: „Ugye gyerek?” A paraszti világban az elsőszülöttnek illik fiúnak lenni, az a gyerek, így nem mertem az első pillanatban megmondani, hogy lány. Aztán jött Balázs, tétre, befutóra ment a dolog, mert ha a második is lány lett volna, egy-két hónapig biztosan nem mertem volna hazamenni.
Hogy csinálja, hogy történjék bármi, soha nem keseredik el?
N. L.: Mindenkinek megvan a maga baja, keserűsége, engem is állítottak már sarokba, nem azért, mert nagy bűnöm volt, de a sok kis bűn is sokra megy. A családomon kívül soha nem osztom meg senkivel, úgyse tudna rajtam senki segíteni, ezeket többségében mindig magamnak kell megoldanom. Szerencsére eddig jó részt mindig sikerrel jártam.
Kiemelt kép: TV2
