A Játékszín Menopauza című előadása igaz slágerdarab. A változókorról és annak gyötrelmeiről szól, amiről egyébként a nők nem szívesen beszélnek. Hajdan az édesanyja mit mondott róla?
Tóth Enikő: Semmit, abban az időben nem igen volt kultusza annak, hogy egy nő ilyenkor elszaladjon az orvoshoz, és segítséget kérjen. Én az édesanyámon mindössze annyi változást vettem észre, hogy érzékenyebb lett, mint korábban volt.
Vidéken született és ott élt gyerekkorában. Milyen emlékei vannak ebből az időből?
T. E.: Borsodban, egy pici faluban, Taktabájon éltünk a szüleimmel. Jó volt ott gyereknek lenni, erős alapot kaptam az élethez. Az emberek tisztelték egymást, szeretettel voltak egymás iránt, hajnaltól estig dolgoztak, mi, gyerekek, amíg nem kellett segítenünk, együtt bandáztunk az utcán, bicikliztünk, fára másztunk… A mai napig erős kötődésem van a földhöz, a parasztemberekhez. Egyébként azt remélem, abból a csodálatos nevelésből, amit én kaptam a szüleimtől, sikerült valamit továbbadnom a fiamnak is. Anyukám nagy szeretettel nevelt engem és az öcsémet, ellátta a háztartást, neki ez töltötte ki az életét. Az apukám fodrász volt, de amikor én hatéves lettem, az öcsém pedig négy, a szüleim úgy gondolták, a faluban nincs a gyerekeiknek jövője, így meghozták azt a nagyon nehéz döntést, hogy elköltözünk a városba.
Szigorúan nevelték?
T. E.: Apukám az evéssel volt szigorú. Felnőtt fejjel értettem meg, miért. Háborús gyerek volt, akkoriban sokat éhezett, így neki más a kötődése az ételhez, mint nekem. Amit elém raktak, azt kötelező volt megennem. Ha azt mondtam, nem kérem, és makacskodtam, azt mondta: „Kislányom, addig nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem eszed.” Volt, hogy órákig ücsörögtem a kelkáposzta felett, és még pityeregtem is. Ilyenkor jött anyu, és titokban megette.
Hazajár még a falujába?
T. E.: Elég sűrűn. Ahogy meglátom a víztornyot, a templom tornyát, még a szívem is hevesebben ver. Az édesapám, hála istennek, él, jól van, az anyukámat sajnos tavaly októberben elveszítettük. Nagyon jó ember volt, nem érdemelte meg, hogy olyan fájdalmak között menjen el, ahogyan elment. Nem tudtam neki segíteni, ez fáj a legjobban. Nagyon hiányzik, ahogy anyukám mondta: „Kislányom.” Milyen szerencsés vagyok, hogy az apukám még mondhatja nekem, igaz, kicsit másképp. A szüleim 65 évet éltek együtt, amikor anyu elment, féltettem aput, mi lesz vele, de nagyon büszke vagyok rá, 90 éves, csodálatosan ellátja magát, intézi az életét. Erős és fiatalos.
Hogyan élte meg, amikor a fia elhagyta a szülői házat, és Spanyolországba költözött?
T. E.: 18 évesen jöttem el otthonról, anyukám kikísért az állomásra, feltett a vonatra, és zokogott. Nem értettem, miért fáj ez úgy neki, amikor én boldog vagyok. Amikor Robi Spanyolországba költözött, talán emiatt engedtem el könnyebben.
Ketten maradtak a férjével. Nem kellett újratervezni az életüket?
T. E.: Nagyon fura volt, ahogy szokták mondani, üres lett a ház. Egy szülő egy életen át félti, aggódik a gyerekéért, akkor is, ha otthon lakik, és akkor is, ha elköltözött otthonról. Az egész élet egy féltés. Gyerekként nem értettem, miért áll az édesanyám a hetedik emeleti lakásunk ablakában, és lesi, mikor jövök haza. Fogalmam nem volt arról, ilyenkor mire gondolhat. Most már tudom. Egyébként Robi 3 évvel ezelőtt a Covid miatt visszajött, aggódott értünk. Eléggé megszenvedtem a járványt, magas lázam volt, mindenem fájt: a vesém, a hátam, közben jöttek a szörnyű hírek, sokan veszítették el a szeretteiket. Megmondom őszintén, először érintett meg a halál szele. Amikor este lefeküdtem aludni, eszembe jutott, mi van, ha többet nem ébredek fel, de rögtön az is megfordult a fejemben, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy vége legyen. Azért még ne temessünk, hisz már jól vagyok, és az élet szép, nagyon szép.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
