Emlékszel rá, mióta ismerjük egymást?
Mester Tamás: Körülbelül 30 éve?
48 éve. 5 éves lehettél, ültél az ölemben, én pedig meséltem neked. Édesanyám női szabó volt, édesapádék hozzá jártak varratni, és néha magukkal hoztak téged is.
M. T.: Na erre nem emlékeztem, így utólag is köszönöm neked.
Hosszú idő eltelt azóta, elmúltál 50 éves. Sokáig követtem a pályafutásodat, de az elmúlt 10 évedről keveset tudok.
M. T.: Fordulatos volt, nem csak az utóbbi tíz, de az eddigi egész életem. Zenéltem, játszottam színházban, írtam könyvet, éltem több helyen a világban, lemezeket készítettem, majd létrehoztam az Avanova meditációs tanfolyamot. Szeretek előadásokat is tartani a témáról, meditációs zenéket írni. A legújabb kreálmány épp most készült el, ami egy meditatív, önismereti társasjáték, a neve VARÁZSIRÁNYTŰ.
Sokat változtál, és mégsem nőttél fel.
M. T.: A meditáció életem legnagyobb ajándéka. Többnyire akkor kezdek bele, amikor zavar támad bennem, ha valami trauma ér. Meditálás közben, bár tudatos és éber vagyok, elcsendesül az elmém, megszűnik benne az örök zakatolás. Nem gondolkodom semmin, elmúlik a stressz, szembe tudok nézni a félelmeimmel… Ez nagyon jó érzés, a világ legjobb dolga.
Mi volt eddigi életed legnagyobb traumája?
M. T.: Anyukám halála. Nagyon mély kapcsolat volt köztünk, nagyon szerettük egymást. Neki írtam az Altass el című dalomat. Kétéves voltam, amikor a szüleim elváltak, két eléggé eltérő személyiség, más-más világszemlélet. Persze akkor még ezt nem láttam át. Amikor cseperedtem, kamaszodtam, kialakult a saját utam, és a zenélés felé fordultam. Ebben a döntésemben az sem volt elhanyagolható szempont, hogy gitárral a kezemben könnyebben ment a csajozás.
Visszatérve az édesanyádra, sokan azt hiszik, hogy a rádiós Pásztor Magda, édesapád második felesége a te édesanyád…
M. T.: Anyukám Mester Éva, aki szintén újságíró volt, sajnos a Wikipédián helytelenül szerepel, talán ezért gondolják így.
Édesapád Mester Ákos, az ismert rádiós. Hogy van, mi van vele?
M. T.: Nagyon jól van. Nyolcvanhárom éves, képzeld el, évekkel ezelőtt nekilátott, és napi 4-5 órában tanul angolul egy mobilapplikációval, aminek több millió felhasználója van. Nemrégiben kapott egy tanúsítványt, hogy ő a világon a legszorgalmasabb diák. Büszke vagyok rá. Nagyon jó a kapcsolatunk, sokat találkozunk, gyakran ebédelünk együtt. Ilyenkor jókat beszélgetünk, ahogy ő mondja, már két felnőtt emberként tudunk egymással beszélgetni.
Melyik szülődtől milyen útravalót kaptál?
M. T.: Apukám nagyon tisztességes, igazságos ember, akire ma is felnézek, elképesztően intelligens. Anyukám nagyon empatikus, csupa szív lelki ember volt, és végtelenül szókimondó. Szóval így vagyok én kettőjükből összegyúrva.
Abban, hogy neked nincs saját családod, gyereked, közrejátszott, hogy nem volt valami túlságosan jó a minta?
M. T.: Jézusom, úgy érzem magam, mintha pszichológusnál ülnék! Én egyáltalán nem éltem meg rosszul, hogy elvált szülők gyereke vagyok. Nem voltak nagy közös vacsorák, de jó volt például, hogy dupla annyi ajándékot kaptam karácsonykor, és versenyeztek egymással a szüleim, hogy mikor kinél legyek. Az elmúlt évtizedekben voltak párkapcsolataim, éppen nemrégiben ért véget az utolsó. Egyszerűen nem voltunk kompatibilisek. Szép időszak volt, a két világ mégsem tudott egymásba fonódni.
Visszatérve a társasjátékodra, tele van idézetekkel. Mondj egyet…
M. T.: Rúmítól, a világhírű perzsa költőtől mondok egyet: „A seb egy olyan rés, ahol fényesség hatolhat beléd.” Amikor a barátaimmal játszottam, megoszlottak a vélemények, hogy ez pontosan mit is jelent. Én azt hiszem, amikor az embert trauma, fájdalom éri, akkor azon a seben keresztül tényleg behatolhat a fény. Ilyenkor szokta az ember megkérdezni magától, hogy ki vagyok én, mit keresek ebben a világban, hova, merre tartok. Amikor az ember élete tökéletes, akkor nem kérdez ilyeneket. A válaszok viszont fontosak.
Te már tudod a válaszokat?
M. T.: Azt tudom, hogy most éppen mi a dolgom. A tapasztalataimat, az élményeimet, a felismeréseket szeretném átadni úgy, hogy közben ne vegyem túlságosan komolyan magam. Például hogy semmiképp ne gondoljam magam tanítónak. (nevet) A múltkor Friderikusz készített velem egy interjút, az apukám, aki nálam lényegesen okosabb és műveltebb, azt mondta: „Érdekes, úgy beszéltél az interjúban, mint egy értelmiségi.” Ezen jót nevettünk.
Kiemelt kép: Archív
