Egy sajtótájékoztatón beszélgetünk, ahol Leslie Mándoki koncertjét és aranylemezét mutatták be. Hogyan indult a kapcsolatuk?
Ákos: 1999-ben kaptam egy telefonhívást. A vonal túlsó végén valaki furcsa akcentussal azt mondta: „Leslie Mandoki vagyok, Ákost keresem.” Biztos voltam benne, hogy valami telefonbetyár szórakozik velem. Aztán kiderült, hogy valóban ő az, és fel akar kérni egy munkára. Korábban nem találkoztunk személyesen. Azt kérdezte tőlem, ismerem-e Phil Collins nevét. Nyilván csak viccelt: akkoriban nem telhetett el egy negyedóra sem, hogy ne játszották volna a tévében-rádióban valamelyik dalát. Leslie elmondta, hogy a Disney új animációs produkciójához keres énekest, elvállalnám-e. Mondtam, hogy semmiképpen, mert nem szeretnék egy zebra magyar hangja lenni. Elmagyarázta, hogy nem erről van szó, a történetet a dalokhoz rajzolják majd. Rávágtam, hogy ez esetben lehetséges, de csak egy feltétellel: akkor érdekel a feladat, ha én fordíthatom a magyar dalszövegeket. Leslie persze meglepődött, nyilván azt gondolta, hogy egy ilyen ajánlatra minden épeszű ember azonnal lecsap. Le is tettük a telefont. Bár nem számítottam rá, hamarosan visszahívott, hogy megkapta az engedélyt, de ő lesz a fordítások minőségellenőre. Faxon érkezett meg az első angol dalszöveg, ebből lett a Gyermekember. Marci fiam akkor éppen öt hónapos volt, így ez a téma nagyon is rímelt az életemre. Talán az olvasók egy része is emlékszik rá: „Gyermekember / Az égre nézz / Lelked már a jóra kész…” Elküldtem Leslie-nek, sokáig nem érkezett válasz, aztán egyszer csak hívott: „Nagyon nagy baj van, kollégám, ez a szöveg jobb, mint az eredeti, még szerencse, hogy nem érti senki.” Valószínűleg azért tetszett neki, mert a mi nyelvünk organikusabb, gazdagabb, költőibb, a szívünkhöz mindenesetre közelebb áll. Kisvártatva a németországi stúdióban találtam magam, a munkát Phil Collins is felügyelte, aki egyébként több világnyelven is maga énekelte fel a verziókat. Én a kis Ikon-pólómban odaálltam a mikrofonhoz, és elsüvöltöttem az első dalt. Miután befejeztem, nagy csönd lett az üvegfal túlsó oldalán, és elkezdődött a tanakodás. Mondtam is magamban: „Na ezek most jöttek rá, hogy velem melléfogtak. Nem baj, az esti gépet még elérem, fürdetésre épp hazaérek. Majd ajánlok valakit magam helyett.” Óráknak tűnő percek után behívtak maguk közé. Minden szem rám szegeződött. Leslie belekezdett: „Kollégám, van itt egy nagyon furcsa helyzet. Én producerként megszoktam, hogy jön egy jó hangú énekes, aki fantasztikusan elénekli a dalt, és akkor én producerként el kell magyarázzam neki, hogy milyen érzelmi töltéssel próbálja előadni, miről is szól valójában. Tőled pedig kapásból teljes értékű produkciót kapok. Én akár haza is mehetek!” Eltelt egy kis idő, mire megértettem, hogy ez dicséret, nem is kicsi. Rögtön az első felvételt elfogadták. Jólesett ez a visszajelzés, és ettől könnyebben is ment a munka: egy hetet szántak a magyar nyelvű felvételekre, de már a második munkanap végén pezsgőt bonthattunk, mert elkészültünk. Így indult a kapcsolatunk.
Milyen most a viszonyuk?
Ákos: Büszkén mondhatom, hogy barátság van közöttünk. Ő komoly világsztárokkal zenél, mégis mindig túlzóan dicsér, szuperlatívuszokban beszél rólam, ami zavarba ejtő. Itthon nem szoktuk meg, hogy az eredményeinkre büszkének is lehet lenni, akár a dicsekvésig. Arra szocializálódtunk, hogy a siker szeszélyes dolog, szerényen, lehajtott fejjel kell tűrni, ha van, és nem szabad hangsúlyozni az eredményeket. Engem is így neveltek: ami jó, az természetes, kiemelni csak azt kell, hogy mi a hiba. Leslie nemrég megszervezte a saját rendezésű, Magunk maradtunk című kisjátékfilmem bemutatóját Münchenben, fontos embereket hívott meg. Azt mondta: csináljak egy brosúrát a vetítéshez, de a szokásos magyar szerénykedést hagyjam ki belőle. Nyugodtan írjam bele, hogy a film zenéje lett tavaly az év albuma, ebből adták el a legtöbbet 2022-ben, vagy azt, hogy mostanában többször is előfordult, hogy az eladási lista első három helyén az én kiadványaim voltak. Ezekről szerintem most beszélek először interjúban. Leslie aktuális aranylemeze nem az én érdemem, egyetlen dalszöveget írtam rá, és felénekeltem hozzá egy demót. Csak a lemez megjelenéskor tudtam meg, hogy végül ezt a felvételt is használta, és a kiadványon valójában terctettet énekelek Caramellel és Mándokival.
A Mandoki Soulmates 30 éves szülinapot ünnepel, ahogy ön is. Hogyan tekint a három évtizeddel ezelőtti önmagára?
Ákos: Harmincöt éve zenélek, három évtizede vagyok szólista. Nekem olyan sors jutott, hogy folyton szembesülök a régi önmagammal, mert folyamatosan játsszuk a régi dalokat, rengeteg fotót őrzök, korábbi lemezeket adok ki újra, egyszóval a számadás számomra napi élmény. Lehet nevetni is régi dolgokon, például ma már viccesnek hathat a zöld befőttesgumival összefogott copf vagy a paraszting, amit a fellépéseken használtam, de azt fontosabbnak tartom, hogy a régi dalok számomra ma is megélhetők, hitellel játszhatók. A harminc éve megjelent Helló ugyanúgy hat az idei koncertműsorban, mint a megjelenése idején. Soha nem kellett szembefordulnom önmagammal, nem voltak nagy vargabetűk az életemben, ezért hálás vagyok. Hibák természetesen előfordultak, de azok is kellettek ahhoz, hogy most itt beszélgessünk, hogy az legyek, aki ma vagyok. A mai napon pontban 10-kor kezdtük árulni a jegyeket a Harminc év című összefoglaló, akusztikus koncertemre az Operaházba. A jegyértékesítés indításakor mindig nagy az izgalom, ezért most minden lehetséges módon próbáltunk felkészülni rá. Hiába: annyian akartak egyszerre jegyet venni, hogy a terheléstől megint lefagyott a rendszer. Egy óra alatt elfogyott az összes belépő. Őszintén sajnálom, ha ez néhány embernek kellemetlenséget okozott, de közben azt is jelzi, hogy sokan vannak, akiknek fontosak ezek a dalok, a harminc közös év. December 16-án ugyanezt az ünnepi műsort visszük az Arénába, csak sokkal nagyobb méretben. A jubileumi évben csak az Operában és az Arénában lesz látható ez a produkció, amelyben a vers műfaja, régi alkotótársak, kamaramuzsikálás és szimfonikus zenekar egyaránt szerepet kap. Nem véletlen a címe sem: Harminc év.
Van, amit ebben az elmúlt harminc esztendőben másként csinálna?
Ákos: Az ember gyakran érzi, hogy mindent másként csinálna, de akkor nem itt lennék. Négy fantasztikus gyerekem született, örömöt adó munkám van, szeretet vesz körül, mi kellhet ennél több? Akik haldoklók mellett dolgoznak, azt mondják, hogy az élet legvégső szakaszában mindig azt bánják az emberek, amit elmulasztottak, nem azt, amit megtettek. Ebben a hibák is benne vannak. Az Altató című dalomban is ezt próbáltam megfogalmazni: „A bűnöket mindet bánom / És ha lehet / Újracsinálom.” Az ember ilyen. Nem bújhat ki a saját bőréből. Kivételesen szerencsés vagyok, azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Persze van a munkának olyan része is, amit kevésbé kedvelek, de az élet olyan, mint a menzai bukta: sok fojtós tésztán át kell rágni magunkat, hogy eljussunk ahhoz a kicsi lekvárhoz. Ezt is nagyon meg kell becsülni. Van, akinek lekvár se jut, sőt van, akinek tészta se. Én panaszkodjam? Gyarló, de igyekvő ember vagyok, rengeteg minden történt és történik velem: őszinte hálát érzek, ha a családomra és a szép életfeladatomra gondolok.
Kiemelt képek: Olajos Piroska/fotocentral.hu
