Háromféle vér is csörgedezik az ereiben, orosz, magyar és brazil. Hogyan is van ez?
Fekete Linda: Az édesanyám orosz, a Balti-tengernél levő Kalinyingrádban született és élt. Amikor odamegyek látogatóba, úgy érzem magam, mintha időutazáson lennék. Az elmúlt évtizedekben, de lehet, hogy évszázadokban, az égvilágon semmi nem változott, megállt az idő. Apám magyar, egyetemistaként Oroszországban egy szilveszteri bulin ismerte meg anyámat. A folytatás? Négy hónap múlva már együtt is éltek, és hamarosan megszülettem én, tíz évre rá pedig a húgom.
Brazília hogy jött?
F. L.: Gyerekkoromban nagyon sokat költöztünk, én most is. Szarvason születtem, a szüleim ott dolgoztak a Hakiban, a Halászati Kutatóintézetben. Sose felejtem el, amikor az iskolában megkérdezték, hol dolgozik az édesapám és mit csinál, azt válaszoltam: az Agrimpexnél, és cukrot árul telefonon. Ennyit tudtam kisgyerekként apám munkájáról. Szarvas után Budapestre költöztünk, majd tízéves koromban Brazíliába, Rióba. Édesapám ott kapott munkát, diplomata lett. Ezért is szoktam mondani, hogy brazil vér is csörgedezik az ereimben, mert az az öt év, amit ott töltöttem, meghatározó volt számomra.
Igencsak szerencsés, boldog és kalandos gyerekkora lehetett. Ez a későbbi évekre is jellemző volt?
F. L.: Sajnos nem, mert elváltak a szüleim, és bár már nem voltam gyerek, mégis nagyon nehezen éltem meg. Igazából mindig is benne volt a levegőben, hogy apám és anyám, ez a két ember egyáltalán nem passzol egymáshoz, teljesen más vérmérsékletűek, más a felfogásuk, mégis mindig azon drukkoltam, nehogy elváljanak. Gyerekkoromból emlékszem rá, hogy apu mindig mondogatta: „Gyerekek, akkor üljünk le, valami nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk.” A gyomrom ilyenkor összerándult, mert éreztem, azt akarja mondani, hogy válnak. Ezt nem akartam hallani, ezért ilyenkor mindig azt mondtam, most nem jó, nem érek rá, és rohantam tovább a dolgomra. Így mindig megakadályoztam ezt a beszélgetést, és a válásukat is. Azonban amint a húgom betöltötte a 18. életévét, elváltak. Szörnyű volt, de utólag is hálás vagyok a szüleimnek, hogy nem hozták meg előbb a döntést, hogy miattunk ilyen sokáig kitartottak egymás mellett.
Hogyan alakult a Fekete család élete a válás után?
F. L.: Édesanyámnak lett egy új párja, aki egyidős volt vele, ezért anyám a megismerkedésükkor úgy döntött, letagad 15 évet. Csak évekkel később derült ki ez a turpissága. Egyébként a korommal én is rossz viszonyban vagyok, most volt a születésnapom, de amikor csak tehetem, én is fiatalabbnak mondom magam. Anyám a második férjével Franciaországban élt, sajnos a mostohaapám nemrégiben halt meg, így hazaköltözött Magyarországra.
Az édesapja is újból megházasodott, így van egy édes mostija, ahogy a családban hívják.
F. L.: Igen, és ő nem más, mint Für Anikó. Nem könnyen adta meg magát, apunak legalább egy évébe telt, amíg valahogy közeledni mert hozzá. Eleinte nekem és a húgomnak sem szólt az egészről, de nekem gyanús volt, mert Für Anikó-lemezt kaptam ajándékba, jegyet vett az Örkény Színházba olyan darabokra, amikben ő játszott. A koncertjeire is mentünk. Egy ilyen alkalommal, hátramentünk a színpad mögé, hogy megölelgethessem az általam nagyon tisztelt és szeretett Anikót, hogy gratuláljak neki. Ott derült ki számomra, mi is van apu és Anikó között. Szerintem ő akkor rakta össze, hogy ja, ehhez a férfihoz tartozik ez a két lány, amire azt mondta, annyira jó fejek ezek a lányok, ha két ilyen lányt sikerült felnevelni, akkor az apjuk sem lehet rossz fej. Nagyon örülök, hogy ők így egymásra találtak, mert azt látom, nagyon boldogok együtt.
Bár szeretné titkolni a korát, ami ma már lehetetlen, hisz ott van az interneten…
F. L.: Most az igazat kell mondanom? Na jó, 45 éves vagyok, de harmincnak sem érzem magam. A mai napig egy kajla lány vagyok.
45 éves korára hogyan alakult a magánélete?
F. L.: Budapesten élek, hat éve van egy párom, Ferenc, aki zongorista, de mellette kitanulta a villanyszerelő-szakmát, és dolgozik villanyszerelőként is, amit nagyon szeret. Nincs saját lakásunk, ami miatt persze szorongok, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehet az embernek saját lakása. Hogyan lehet 20-30-40 milliót összespórolni?! Pedig nem keresek, keresünk rosszul, ráadásul én nem vagyok az a költekező típus, például egyetlen táskám, néhány pár cipőm van, ha elkopnak, csak akkor veszek újat. Gyűjtögető vagyok, mint a hörcsög, költeni pedig leginkább tanulásra és finom sajtokra költök, ezekről nem tudok lemondani.
Ha nem akar, ne válaszoljon, de szeretne gyereket?
F. L.: Korábban jöttem világra, mint ahogy anyu ki volt írva, így apu nem ért oda. Komplikációk léptek fel szülés közben, elakadtam a szülőcsatornában. Anyu nem beszélt akkor még magyarul, csak oroszul, azt látta, hogy nagy a riadalom, az orvosok ide-oda futkároznak, de nem értette, mit mondanak, nem tudta, mi történik. Ettől nagyon megijedt, félt, nehogy valami baj történjék velem. Most azt érzem, ha nekem kellene ezt végigcsinálnom, én belehalnék a szülésbe. Nemrégiben elkezdtem rúdtáncolni, amit imádok, de abban a pillanatban, hogy fejjel lefele vagyok, mindig zokogok. Az oktatóm egyszer csak váratlanul megkérdezte tőlem: „Linda, nem volt valami probléma a születésednél?” Beletalált, mert azt érzem, olyan trauma maradt bennem, ami zsigerileg belém ivódott, és egyszerűen félek ettől a dologtól. Egyébként se azért, hogy ne legyen gyerekem nem teszek semmit, se azért, hogy legyen. Rábíztam magunkat a sorsra.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
