Magánrendelőben fogadja a pácienseket, előadásokat tart, könyveket ír… Egyáltalán miért lett pszichológus?
Almási Kitti: Ahogy minden fiatal, én is kerestem a helyem a világban, nem tudtam, merre induljak el. Elmentem Bécsbe dolgozni, nyelvet tanulni, aztán ott olyan benyomások értek ismeretségi körből, megélésekből, amelyek a pszichológia fele tereltek. Az egyetem elvégzése után a Lipótra kerültem, hat évet töltöttem ott, majd megszülettek a lányaim másfél év korkülönbséggel, de addigra bezárt az intézet, és nekem már nem volt hova visszamennem dolgozni. Akkor nyitottam meg a magánrendelőmet, nem kis félelemmel, mert még nagyon a pályám elején jártam. Fogalmam nem volt, egyáltalán jön-e hozzám majd valaki, ki az, aki bízik bennem.
Másfél év a korkülönbség a két lánya között. Nem lehetett könnyű. Véletlenül jött a második?
A. K.: Az első lányom tíz hónap próbálkozás után jött össze, addig minden hónapban mentem terhességi tesztet vásárolni. Az eladók csak mosolyogtak rajtam, na megint itt van Kitti. Még szoptattam az első gyermekemet, amikor megfogant a második, ez nem túl gyakori szoptatás alatt.
Fel nem merült, hogy elvetesse?
A. K.: Ismerem magam, képtelen lettem volna egy olyan lelki teherrel együtt élni, hogy elvettem egy életet. Egyébként azt szoktam mondani, hogy a várva várt első gyermekem után a második lányom egy váratlan óriási ajándék. 2004-ben született az első gyermekem, Mia, 2005-ben meghalt az édesapám, ekkor én 31 éves voltam, Esztike pedig édesapám halála előtt pár nappal foganhatott.
Az édesanyja….
A. K.: Jól van. Tatán él, én is ott nőttem fel. Édesapám halála után egyedül maradt, bár a bátyámmal biztattuk, hisz fiatalon lett özvegy, csinos is volt, hogy merjen újból ismerkedni. Biztos vagyok benne, voltak érdeklődők, de ő nem érezte, hogy újra tudna valaki felé nyitni.
Milyen gyerek volt, milyen családból jött?
A. K.: Megfelelős, cserfes voltam, szerencsére a szüleim hagyták, hogy mindenről elmondjam a véleményem. Anyukám elég csendes volt, tehát ő azért hagyott, az apukám meg nagyon érdeklődő volt, mindig kíváncsi a véleményemre, ezért hagyta. Aztán kisgyerekként szerepelni is szerettem, bármit csináltam, balettoztam, énekeltem, hegedültem, a szüleim minden kis produkciómat nagy elismeréssel figyelték. Sajnos édesapám a legnagyobb eredményeimet, és hogy mi lett belőlem, már nem érhette meg.
Számtalan könyvet írt, előadásokat tart, például a veszteségek feldolgozásáról. Vajon amikor a szakembernek kell a veszteséget feldolgozni, akkor mint a suszternek, lyukas a cipője?
A. K.: Mindenkinek lyukas a cipője valamilyen értelemben. Azt, hogy a pszichológusnak lyukasabb-e, mint másoknak, nem gondolnám, csak mi sokkal több mindenre odafigyelünk e tekintetben, tehát több lyukat veszünk észre. Én sok időt és energiát szántam a veszteségem feldolgozására, tehát a gyász feldolgozása – úgy érzem – megtörtént.
Huszonöt év szakmai múlttal a háta mögött van még miben fejlődnie?
A. K.: Mindenkinek van miben fejlődnie, a pszichológusnak is. Ott van például az anyaság. Én a legjavát, amit adhattam, már odaadtam a lányaimnak. A kicsi tizenhét éves lesz, a nagyobb tizenkilenc, pályaválasztás előtt áll. Bennem számos kérdés felmerül, jól csináltam, nem csináltam jól, bár azt gondolom, a gyereknevelés nem fekete és fehér, nem jó és rossz kategória. Sokkal inkább az a kérdés, miben segítettem jól őket, és miben nem. Azt biztosan tudom, soha nem nyomasztottam őket a tanulással, nem volt cél, hogy, mondjuk, mindenből eredményesek legyenek, mert nem is biztos, hogy ez reális.
Sokat dolgozik, mire jut még ideje a munkán kívül?
A. K.: Mivel az anyai szerepem szerintem igen erős, most nagyon foglalkoztat, hogy ha kirepülnek a lányok, mi kerül majd a helyére. Nem az a cél, hogy a munka, hanem szeretnék több időt együtt tölteni a barátaimmal. Elkezdtem egy soha nem próbált sportot, a kick-boxot, de ebben szerepet játszik, hogy az edzőmet – Zsiga Melindát – nagyon tisztelem és szeretem. A látszat ellenére eléggé introvertált vagyok, szeretek hazaérni, otthon lenni. Ilyenkor van bennem egy nagyon mély megnyugvás, csend, nyugalom, béke, a szó jó értelmében vett befelé fordulás. Leveszem a „munkaruhám”, otthoni, szép játszósba bújok. Vannak kutyáink, járok velük az erdőbe sétálni.
Kiegyensúlyozottnak tűnik. Világéletében ilyen volt?
A. K.: Korán megtanultam, hogy csak magamra számíthatok. Nem terítettek elém szőnyeget sehol, mindig mindenért meg kellett dolgoznom. Ehhez nagyon jó kapcsolatot, harmóniát kellett önmagammal kialakítanom, amiben aztán megtaláltam az erőt, hogy jól kezeljek helyzeteket. Ez jó, vagy nem jó, nyilván hosszabb téma lenne, de én csak így tudok élni, dolgozni, létezni.
