Nemrég ünnepelte a születésnapját, 53 éves. Istenien néz ki, de hogyan látja magát, mondjuk, húsz év múlva?
Barabás Évi: Köszönöm a köszöntést! Hogy mit gondolok a jövőmről? Szeretném megőrizni a nyitottságom, az érzékenységem. Jó lenne megmaradni abban a családi kötelékben, amelyikben most és ahogyan élek, élünk. Egymásra figyelve, együtt haladva. Most úgy érzem, minden úgy van jól, ahogy van. Azt viszont tudom, nem leszek fiatalabb, úgyhogy figyelnem kell a fizikumomra, a lelkemre, arra, hogy önmagamat megőrizve, bölcsebb tudjak lenni.
A párjának három kamasz gyereke van. Így voltak öten, együtt nyaralni három hétig. Mégpedig egy lakóautóval. Nekem is voltak kamasz gyerekeim, mit mondjak, nem könnyű időszak. Nem volt megerőltető?
B. É.: Nem öten hanem, hatan voltunk, mert a kutyám is velünk volt. A gyerekek társasága természetes számomra. Középiskolás koromtól foglalkozom velük. Úszást oktattam, színjátszó kört vezettem. Tévésként pedig részt vettem egy országos kezdeményezésben, a Játszótér Programban, amelynek keretében sportcsarnokokban gyerekekkel foglalkoztunk. Az azonban igaz, hogy reggeltől estig, estétől reggelig, nap mint nap összezárva nem éltem gyerekkel, hiszen én nem neveltem saját gyereket. A párom gyerekei kicsik voltak, amikor összekerültünk, az ikrek óvodások, a nagyobbik kisiskolás. Akkoriban gyakran mondogatták: „Évi, te miért szeretsz minket ilyen nagyon?!” Én pedig arról beszéltem nekik, mi mindenért tudom őket szeretni. Például önmagukért, mert tök jó fejek. Azt is elmondtam, boldog vagyok, hogy az életem részesei. Azóta megnőttek, már kamaszok. Azt hittem, végtelen a türelmem, engem nem tud egy gyerek sem kibillenteni az egyensúlyomból, nekik azonban néha sikerült, de nem adtam fel. Barátokat, ismerősöket kérdezgettem, na most akkor mi a megoldás, és utána olvastam, mi ilyenkor a teendő. Őket is kérdezgettem: „Ti erről mit gondoltok? Erre hogyan válaszoljak, mit mondjak?” Előbb-utóbb aztán mindig megtaláltuk a közös nyelvet. Úgy gondolom, szeretettel mindent meg lehet oldani. A mostani nyaralás alatt persze néha előfordult, hogy odaszóltam nekik, miközben az is tény, hogy teljesen új tulajdonságaimat, szenvedélyeimet, indulataimat éppen általuk ismertem meg. De mindent összevetve, nagyon szeretem őket, már nyolc éve óriási ajándék nekem ez a három gyerek. Amikor nincsenek velünk, mindig furcsa hiányérzetem van. Egyébként hajdan volt egy vitorlázópárom, akinek a lánya szintén ajándék volt nekem. Ő külföldön él. Elvégezte az egyetemet, felnőtt nő, tavaly májusban boldog anyák napját kívánt. Meghatódtam, megrendültem, meglepődtem, hogy ő így érez. Az anyukája is szokott üzenni.
Mi volt élete legeslegnagyobb vesztesége?
B. É.: Egy gyerek életében az első hat év a legmeghatározóbb. Ebben az időszakban olyasfajta biztonságérzésre, szeretetcsomagra, békefegyverre, szeretetpáncélra van szüksége, amit én szerencsére megkaptam, és ami egy életen át kapaszkodót jelent számomra. Az első veszteség? 18 éves voltam, gimnazista, országos Kazinczy-versenyt nyertem, sikeres voltam a sportban, érettségi előtt álltam. Emlékszem, mentem haza a suliból, és a nagynéném azzal várt, hogy anyu kórházba került, de ne aggódjak, nincs semmi baj. Én azonban láttam, hogy nagy baj van. Anyu 40 éves volt akkor, és stroke-ot kapott. Fogalmam nem volt arról, hogy egyáltalán hazajön, meggyógyul, tud-e majd úgy nevetni, ahogyan régen, mozog-e majd a keze, a lába. Fogalmam nem volt róla, hogyan fogunk mi így tovább élni. A család mosolymotorjával történt baj, én pedig teljesen tehetetlen voltam. Anyu mindig nagyon aktív volt. Ügyes kezű bőrdíszműves, aki táskákat tervezett. Ebben nagyon hasonlítottak az édesapámmal, aki szintén aktív, ügyes kezű ember volt. Nem véletlen, hogy az én géplakatos apukámat Aranykezű Barabásként emlegették a kollégái. De visszatérve anyura, ma sem tudom, honnan volt annyi ereje, hogyan tanult meg újra írni és táskákat tervezni, rajzolni, minket ellátni. Csak a mosolyán láttam, hogy nem a régi.
Emlékszik az érzésre, amikor kijött a kórházból?
B. É.: Igen, emlékszem a nyugalomra, hogy ott van, megvan, minden rendben. Naivan azt hittem, minden ugyanúgy megy tovább, de most, hogy már jóval elmúltam 40, tudom, az a 40 éves, fiatalos, nagyon csinos, mindenkivel kedves, mindenkinek adó ember mi mindenen mehetett keresztül. Nagyon megbeszélném vele, hogy anyu, te 40 évesen hol tartottál az életedben nőként, anyaként, feleségként? Mit láttál? Mit éreztél? Mi volt az, ami neked olyan nehéz volt? Ezekről nem beszéltünk. Aztán jött az újabb betegség, a rák, ami két hónap alatt elvitte.
Amikor kiderült, hogy rákos, vele volt végig?
B. É.: Igen. Pirospozsgás, mosolygós nőként ment be a kórházba, és még két hónapunk maradt együtt, de ezt nem tudhattuk előre, senki nem mondta. Pedig ha tudom, az sokat segített volna. Ebben a két hónapban készültünk a 60. szülinapjára, megértük még a húsvétot és az anyák napját. Haragudtam az idő múlására, túl gyors volt, úgy éreztem, nekünk még kell idő, hátha megtaláljuk a jó gyógymódot, ami segít. Aztán haragudtam egy ápolóra, tehetetlen dühöt éreztem, mert az utolsó előtti éjszaka azt mondta neki, ne hisztizzen. Akkoriban hallottam először a tévében Dobó Katától a hospice-ról. Hogy az utolsó stádiumban lévő embereknek és családtagjaiknak mennyit tud ez segíteni. Azóta én is elvégeztem egy hospice-önkéntes-tanfolyamot. Egyelőre a kommunikációban próbálok segíteni, de egyre inkább megfogalmazódik bennem, hogy hetente egy-egy délelőttöt leülnék egy haldokló mellé, elkísérném az utolsó útján. No és segíteném a családot az elmúlás feldolgozásában.
Aztán elment az édesapja is…
B. É.: Anyu halála után másfél évvel. Negyven évig éltek együtt, azt hiszem, nem bírta tovább anyu nélkül. Éppen a negyvenedik születésnapomra készültem, az ünneplés helyett újból temetnem kellett.
Többet szoktunk beszélni a fájdalmunkról, a gyászról, a gyász feldolgozásáról, arról viszont kevesebbet, hogy hogyan tud az ember boldog lenni. Ezt is lehetne tanítani.
B. É.: Igaza van, és én azon vagyok, hogy mindenben, minden napban megtaláljam a jót. Eszembe jut egy történet, amikor anyu bőrművességet tanított gyerekeknek, már túl a stroke-on. Járt hozzá egy kisfiú, aki állandóan piszkálta, rugdosta, bántotta a kutyánkat, és akkor anyu azt mondta neki: „Pisti, Dömét meg is lehet simogatni!” A gyerek rácsodálkozott, és megkérdezte, „Tényleg, megsimogathatom?” Onnantól kezdve a legjobb barátok lettek. Lám, egy ilyen egyszerű mondattal döbben rá egy gyerek, egy ember, hogy a kezét nem csak ütésre lehet használni. Nemcsak szidalmazni lehet, hanem dicsérni is. Szóval meg kell tanítani egymást dicsérni, elismerni. Hogy hol és mikor tudatosult ez bennem? Leginkább a gazdiképző kutyaiskolában. A kutyáinkat játékok és feladatok közben milyen sokat dicsérjük, jutalomfalatokkal ajándékozzuk, vajon a gyerekeinknek eleget mondjuk, hogy klassz vagy, ügyes vagy, csak így tovább? Szerintem nem.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
