Hazai sztár

Révész Sándor: „A sok öröm mellett nem kevés szomorúságot is okoztam az embereknek”

Nemrég a Best magazinnak őszintén beszélt a stroke-járól, a gyógyu­lásáról, de mesél a szüleiről, a lányáról, valamint arról, hogy már nincsenek együtt a feleségével.

Volt idő, amikor Kölyöknek becézték, ma már nemigen hallom ezt a megszólítást.
Révész Sándor: Tizenhat éves koromban, az akkori zenész tár­saimtól, az Echo együttes tagjaitól kaptam ezt a becenevet. Hat-hét évvel voltak idősebbek nálam, így akkor jogos volt a megszólítás, de huszonévesen már nem tartottam ildomosnak, így ma, közel a hetvenhez sem. Pedig apám, aki sebészorvos volt, és a pszichológiához is értett, azt mondta: különleges dolog, a szeretet határtalan megnyilvánulása, amikor valakit többszörösen becéznek. Én Sándorból lettem Sanyi, majd Sanyika, utána Kölyök.

A szülei elváltak, az édesanyjával maradt. Milyen viszonyban volt az édesapjával?
R. S.: Élete utolsó 20-25 évében Aszódon volt sebész főorvos. Ez a kisváros az M3-as autópálya közelében van, így amikor arrafele koncerteztünk a Piramis együttessel, apám kérésére koncert után mindig megálltunk nála. Volt akkor már éjfél is, de miután istenien főzött, a feleségével együtt mindig terített asztallal és vacsorával várták az egész csapatot. Hajnali háromig beszélgettünk, aztán indultunk csak haza. Talán ez jól mutatja, milyen volt a viszonyom az apámmal.

Mit szólna, ha a lánya a barátaival együtt éjnek idején ugyanígy betoppanna?
R. S.: Nem tudom, mert 13 éves, és erre még nem volt példa. De minden bizonnyal szeretettel fogadnám őket, mert erre is tudok egy számomra követendő példáról beszámolni. Másodikos gimnazista voltam, 15 éves, amikor az édesanyám kitett otthonról. Hogy miért? A szüleim már nem éltek együtt, én az anyámmal maradtam, és akkor már zenéltem, éjszakába nyúlóan próbáltam, koncertjeink voltak. Számtalan vitánk volt az édesanyámmal az életformám miatt. Egyszer aztán azt mondta: „Fiam, ha erre a próbára holnap elmész, akkor már ne is gyere többet haza!” Elmentem, próba után este tízkor felhívtam, mondtam neki, „anya, most végeztünk, mi legyen? – Kisfiam, nem megmondtam?” Ez volt az utolsó szava, és letettem a telefont. Póka Egon zenész barátom szülei, Vera néni és Pali bácsi fogadtak be, két évig laktam náluk.

A legendás Piramis együttes (Fotó: Story-Best Archívum/fotocentral.hu)

Utána rendeződött a kapcsolatuk?
R. S.: Természetesen, hála az 1972-es Ki mit tud?-nak, amit a Generál együttessel megnyertünk. Az Erkel Színházban ott volt anyám és az apám is. Sok évvel a válásuk után egymás mellett ültek, és onnantól kezdve volt mondható békésnek, barátinak a kapcsolatuk.

Fiatal volt, amikor elveszítette az édesanyját?
R. S.: Huszonhárom éves voltam, amikor öngyilkos lett. A vonat alá ugrott. Egyetlen gyermeke voltam. Én az anyámat, a szülei, nagyszüleim a harmadik gyermeküket veszítették el. Amikor a tragédia megtörtént, éppen nem voltam otthon, Budapesten, a nagyszüleimnél voltam. A gyászunkban csak egymásra számíthattunk, összekapaszkodva éltük túl ezt a fájdalmat.

Volt oka az édesanyjának az öngyilkosságra?
R. S.: Igen, de ez nem tartozik a nagy nyilvánosságra.

Akkor térjünk rá Révész Sándor életére, arra, hogy a márciusban elszenvedett ­stroke-ja után hogy van most?
R. S.: Hála istennek, az elmúlt nyolc hónapban egyetlen egyszer sem estem el, pedig nem számolom, de több százezer, ha nem több millió lépés van már a lábamban. Nagyon nagy türelemjáték egy ilyen betegségből felépülni, nagy fegyelmet és kitartást kíván, de emelt fővel csinálom. Fatalista vagyok, pontosan tudom, ami történt velem, az nem véletlenül történt. Sorsszerű volt. Annyi szép, lendületes és mozgékony év után most ezekkel a kicsit eltespedt izmokkal és inakkal, amik nagyon nehezen ­– illetve hála istennek, egyre könnyebben – bírhatók szóra, kelek, fekszem, és viselem a sorsom.

Ha fatalista, akkor tudja, miért lett beteg?
R. S.: Nagyon komoly és hosszú analízis lenne most ezt kifejteni, de annyit mondhatok, nyilvánvalóan a sok öröm mellett nem kevés bánatot, könnyet és szomorúságot is okoztam az embereknek. Én valahogy ennek a számlájára írom. Vannak időszakok, amikor a sors visszakéri a pillanatokat, és számon­kéri, hogy az ember mit és miért csinált. Arra jutottam, hogy a sors részéről ez egyfajta leltár, feladat, amiben most élnem kell, és én ezt alázattal tudomásul is veszem. Szóval semmi nyugtalanság nincs bennem, semmi. Borotválkozás előtt és után belemosolygok a tükörbe, összenézek magammal, és nem érzek elveszettséget.

A Generál énekeseként 1972-ben (Fotó: Erky-Nagy Tibor/Fortepan)

Hol, hogyan, kivel él?
R. S.: A Mecsek egyik gyönyörű településen élek, csodálatos természeti környezetben. Most például süt a nap, ülök a fotelemben, és teljes békesség van a szívemben. Művelem magam, rengeteget olvasok, egyelőre a gitáromat még nemigen tudom a kezembe venni, az ellustult jobb kezemmel még nem tudom megpengetni, így inkább nem okozok magamnak csalódást, elő sem veszem a hangszeremet. Ez még várat magára.

A jól ismert és szeretett ­Révész-dalok még mennek, a hangja megmaradt?
R. S.: Hála istennek, igen. Olyannyira, hogy a közelmúltban kaptam egy megtisztelő felkérést: énekeljem el a Piramis Ajándék című dalát. Ezt egy mobiltelefonos cég a karácsonyi reklámjaként használja. Menyhárt János kitűnő gitáros és zeneszerző barátom segítségével énekeltem fel egy stúdióban. Menyuska olyan tapintattal, szakmai alázattal és mérhetetlen pedagógiai, emberi attitűddel állt a dologhoz, hogy az komoly támaszt jelentett nekem. Aztán volt egy ülő vállalkozásom is, két fiatal zenész társammal, Horváth Ákoskával és Nagy Gergővel együtt adtunk koncertet. Együtt idéztük meg a zenei múltamat. A Generál és a Piramis együttest. Egyébként én nem siettetek semmit, ugyanakkor nincs tespedtség bennem, arról szó nem lehet. Hálás vagyok azoknak az ápolóknak, orvosaimnak, akik mind a mai napig gondomat viselik. Akik biztatnak, hogy soha ne adjam fel. Tudom ennek a betegségnek a törvényét, hogy szóra kell bírni az izmokat, tettekre kell őket biztatni. A kézfejnek, a lábfejnek, az ujjam végződéseinek a megmozdítása nem könnyű feladat. Ezért például sokat gyurmázom. Szépen, nyugodtan, meditatív módon, békésen elvagyok.

Hol volt éppen, amikor stroke-ot kapott?
R. S.: Egy hévízi szállodában. Hajnalban riadtam fel, és azon vettem észre magam, hogy borot­válkozáshoz készülődve nehezen koordinálom a mozgásomat, a jobb kezemmel alig tudtam a konnektorba bedugni a borotvát. Ez volt az első intő jel. Aztán a cipőmet sem igen tudtam felvenni, akkor már tudtam, nagy a baj.

Zárkózott típus, főleg, ha a magánéletéről van szó, ezért is volt számomra megdöbbentő, hogy a sztrókot követően a Facebook-­oldalára kitett egy képet, ahogy a kórházi ágyán fekszik.
R. S.: Az volt a szándékom ezzel a bejelentkezéssel, hogy a sajtó, az emberek ne kezdjenek el találgatni, hogy hova tűnt Révész Sándor. Mi lehet vele? Ne kezdjenek el rólam pletykák keringeni. Azzal, hogy vállaltam a nyilvánosságot, olyan szeretet áradt felém, hogy azért a mai napig hálás vagyok. Millió fölötti volt az együttérző kommentek és reagálások száma. Egy idevágó dolgot szeretnék még elmesélni. A Ments Életet Alapítványnak, ami leukémiás gyerekek megsegítésére és támogatására jött létre, 2021 őszén készítettünk egy dalt. Menyuska írta a zenét, én a szöveget. Várnak még új csodák a címe. Utána találkoztam ezekkel a beteg gyerekkel, nagyon nagy hálát és szeretetet kaptam tőlük érte cserébe. Amikor aztán 2022 márciusában sztrókot kaptam, ezek a nagyon beteg gyerekek videóüzeneteket küldtek nekem, amelyekben elmondták a jókívánságaikat. Szívfacsaró volt, ahogy hallgattam, néztem őket.

Tökéletesen érzi magát a festői környezetben (Fotó: Derksen Gyöngyi)

Hogyan változik meg egy család élete, például a feleségével való kapcsolata egy ilyen betegség után?
R. S.: A legutolsó feleségemmel már nem vagyunk együtt, nem élünk egy háztartásban, de a közös gyermekünk, Ráhel nagyon komoly kohézió köztünk. Szeretet és békesség van köztünk.

Milyen a lánya?
R. S.: Ahogy mondtam, 13 éves, minden áldott délután négy órakor beszélünk telefonon, rendszeresen találkozunk. Szép, okos, értelmes lány, jól tanul. Soha nem voltam szigorú vele, inkább csak következetes, és igyekeztem őt a példámmal nevelni. Nemrégiben Ausztriában, a hatalmas hegyek között, több mint 3000 méter magasságban jártunk, az a békesség, az a polgári nyugalom, az emberek toleranciája mindkettőnket megérintett. Csodálatos volt így együtt, nemcsak apa-lánya viszony van köztünk, hanem jó barátok is vagyunk.

Kiemelt kép: Derksen Gyöngyi

A STORY MAGAZIN FRISS SZÁMÁT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Kövess minket az Instagramon is!