Hazai sztár

Scherer Péter: „Túl nagy stresszben élek”

Elmúlt 60 éves, és tesz is azért, hogy ilyen jól tartsa magát. Erről is mesélt nemrég a Bestnek adott interjújában.

A Centrál Színházban beszélgetünk, percek múlva kezdődik a Beszélő fejek című darab, amely három monológból áll, az egyiket ön mondja. Nagyon nehéz szöveg.
Scherer Péter: Egy szellemileg kicsit sérült, 50 körüli figurát, fiút játszom, aki az anyukájával él együtt. Az anyukát is én alakítom, akinek az agya már nem a régi, kicsit szenilis, sok mindent elfelejt, összekever. Egyszer elesik a járdán, egy idősebb férfi felsegíti, kiderül, ez a mamának egy fiatal kori szerelme, aki újra elcsábítja őt. Ebben a darabban az a legcsodálatosabb, hogy ez a mama bizonyos szempontból olyan, mint az én anyukám volt. A fia, Graham, ezt a karaktert játszom én, meg egy picit olyan, mint a tesóm volt, aki a halála előtti utolsó öt-hat évben hazaköltözött, és attól kezdve kettesben éltek.

Múlt időben beszél róluk…
S. P.: Apu 2012-ben halt meg, a tesóm utána három évre, az anyu pedig éppen egy évvel ezelőtt. Ő túlélt mindenkit. A Balatonon naphosszat mint egy császárnő ült a strandon a kis fehér székén és „audienciát” tartott. Jöttek hozzá a barátok beszélgetni. „Csókolom, Zsuzsa néni, hogy tetszik lenni”, köszöntötték, mosolygott, válaszolt, „Köszönöm, jól, de te ki vagy?”, kérdezte. Már nem igen ismert meg senkit. Az új arcokra nem emlékezett. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az utolsó hónapjaiban sokat lehettünk együtt. A 90. szülinapján elmentünk a kedvenc csárdájába, Füreden a kedvenc fagyizónkba, aztán egyszer csak elesett, kórházba került, és hat nap alatt elment.

Napi 10-15 kilométert teker (Fotó: Birton Szabolcs/fotocentral.hu)

Az édesapjáról is mesél néha, például azt, hogy piarista gimnáziumba járt, de ebben nem követte őt. Miért?
S. P.: Amire én cseperedtem, addigra a szocializmus szétverte a hitet, a vallásokat. A nagyapám is templomba járó ember volt még, annak idején felmerült, hogy esetleg én is Pannonhalmára megyek tanulni, de akkoriban tartani lehetett attól, hogy aki egyházi iskolába jár, az nehezebben kerül be az egyetemre.

Mi az oka, hogy Szombathelyen járt középiskolába, és nem Ajkán, ahol a család élt?
S. P.: Köztem és a bátyám között négy év volt a korkülönbség, és nekem nagyon beégett, hogy az apu állandóan a bátyámmal tanult. Ott ült mellette az íróasztalnál, gyűrte, nyüstölte. Emlékeim szerint ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek otthonról, kollégista leszek. Így kerültem Szombathelyre.

Családjával a Szia, Életem! című film premierjén (Fotó: Birton Szabolcs/fotocentral.hu)

Inkább egy kollégium, mint a család? Egy ilyen helyen nem feltétlen nyüstölik az embert tanulással, de ott oda a szabadság.
S. P.: Akkor még nem igazán tudtam, mit jelent a szabadság. Csak valahogy tudat alatt bennem élt, így hamar kitanultam a rendszert kijátszani. Megtaláltam a kiskapukat. A mérhetetlen szabadságvágyamra egyébként tudatosan csak később jöttem rá, amikor Jancsó Miki bácsit néztem rendezni. Az első dolog, ami róla eszébe jut az embernek, az a szabadság. „A bilincsbe nem vert ember”, ahogy Ady mondja Petőfiről. Miki bácsi mindegy, milyen rendszerben élt, mindig megtudott maradni önmaga. Nagyon megmaradt bennem, amikor az Ede megevé ebédem című filmet forgattuk, különféle bölcsességeket, szentenciakat mondtunk bele a kamerába. Nekem az egyik ilyen volt: „Nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned.”

Volt valaha is féreg?
S. P.: Próbáltam úgy élni, hogy ha lehet, ne ártsak senkinek. Nemrégiben végignéztem a Borgen című filmsorozatot, Dánia első női miniszterelnökéről szól. Ő is egy gerinces ember volt, csodálatos nő, a film pedig azt feszegeti, hogy abban a pillanatban, amikor hatalomra kerülsz, megmaradsz-e annak, aki voltál, vagy nagyot változol. Nem éppen előnyödre. Ennek a nőnek egyetlen egyszer volt egy rossz­ döntése, és akkor rájött, nem szabad feladnia magát, így lemondott. Nagyon tanulságos történet.

Volt hasonló nagy döntése, ami gyökeres változást hozott az életében?
S. P.: Az elmúlt húsz évben olyan sokat dolgoztam, hogy csak kevés idő jutott a családomra. Az utóbbi időben megpróbálom összegyűjteni a szabadnapjaimat, ezért minden hónapban egy hetet a családommal tölthetek. Így voltunk nemrégiben Spanyolországban, Balatonon, Tiszacsegén, Mohácson. A halottak napján több vidéki városban is megfordultunk, jártuk a temetőket, mentünk a szeretteinkhez.

A Beszélő fejek című darabban (Fotó: Archív)

Ön eltemette már a szüleit, a bátyját, de ha az édesanyja génjeit örökölte, akkor még van 30 boldog éve hátra.
S. P.: Háát… Szerintem nekem nem lesz annyi, túl nagy stressz­ben élek, és ez a mai XXI. századi Budapest nem is igen kedvez a hosszú életnek.

Kiemelt kép: Korponai Tamás/fotocentral.hu