A legtöbbször egy nap azt mondom, hogy…
Dante, nem! Nemrég lett egy kiskutyánk, és most tanítjuk neki a szabályokat.
Fiús anyukaként…
nagyon szerencsésnek érzem magam. Büszke vagyok a két fiamra, akik mostanra segítőkész nagy legényekké váltak.
A konyhával…
amíg csak magamra főztem, elég érdekes viszonyt ápoltam. Most viszont már élvezem, hogy kreatívkodhatok. A fiaim nagy ínyencek, el is várják ezt tőlem.
Az öregedés…
szerencsére még mindig nem foglalkoztat, túl nagy pörgésben és lendületben vagyok ahhoz, hogy észrevegyem. Vigyázok magamra, és hál’ istennek, lelkileg még nem ért utol az öregedés ténye.
Olaszország…
a második hazám, hiszen ott él a családom egy része, köztük a keresztlányom és a nagyobbik fiam keresztanyukája, valamint sok barátom is. Rengeteg emlék, érzés és érzelem köt az országhoz.
Ha forogni kezd a kamera…
az nekem biztonságérzetet ad. Élő műsorban szeretek dolgozni, ahol minden szó és történés visszavonhatatlan, ilyen lesz hamarosan az Almárium is. Különös érzéssel tölt el az egésznek a hangulata.
Az iskolai évkezdések…
akkor voltak érdekesek számomra, amikor új közösségbe kerültem. Könnyen kötöttem barátságokat, és már az első napon kiszúrtuk egymást azokkal, akikkel egy húron pendültünk.
A közösségi média…
megadja azt a lehetőséget, hogy hírt kapjak rég nem látott ismerőseimről. Szerencsére nem váltam függővé.
A bakancslistámon…
szerepel még Ausztrália. Gyerekkorom óta vágyálmom, hogy eljussak oda, és egyszer, ha nagy leszek, talán sikerül.
Kiemelt képek: Archív, Borzi Vivien
