A pandémia alatt új műhelyt épített a kertjükben, ahol reggeltől estig dolgozik. Noha ez abból a szempontból kényelmes, hogy családja közelében lehet, ám attól még a munkát el kell végeznie. „Okozott néhány álmatlan éjszakát, amikor a vírus miatt elvesztettem a munkáim majd’ kilencven százalékát. Ekkor fordult át a hobbim komoly hivatássá, azaz kezdtem el saját készítésű konyhai felszereléseket, dizájnelemeket gyártani. Ez lefoglalt, anyagilag is hozott a konyhára, és ’kéznél voltam’, ha kellettem a feleségemnek, a gyerekeknek. Jelenleg is sok időt töltök a műhelyben, de ismét járok rendezvényekre, főzök, így kissé sok van most rajtam, amit persze Szilárd és Szabolcs is megéreznek. Nem szeretek tőlük időt elvenni, sőt nekem is akkor a legjobb, ha együtt vagyunk. Már hétévesek, szinte minden érdekli őket, például a legnagyobb örömmel barkácsolnak velem. Van, hogy két és fél órán át tervezgetnek, rajzolnak, kalapálnak, amíg én dolgozom. Ha pedig megunják, szépen bemennek a házba játszani, és ha nincs otthon a feleségem, akkor adóvevőn kérdezem párpercenként tőlük, minden oké-e. Bejelentkeznek, hogy igen, de szólnak, ha éhesek, ha találtak valami érdekeset a tévében, és még akkor is, ha végeztek a vécén.”
„Már nem játszanak ki minket”
Hozzá hasonlóan a fiúk is igénylik a közös programokat, így rendszeresen járnak felfedezőtúrára, újabban még íjászfelszerelést is visznek magukkal. Szilárd ugyanis lőni tanítja a gyerekeit. „Ez már nem a tapadókorongos íjvessző, szóval nyomatékosan kértem őket, legyenek nagyon óvatosak. Mivel okos, értelmes srácok, nem hadonásznak, nem bohóckodnak gyakorlás közben – magyarázza. – Elképesztően megkönnyítik a dolgom, mert sokkal inkább választják a kirándulást, a közös főzést, barkácsolást vagy a barkochbázást étkezés közben, mint hogy a kütyüket nyomkodják. A pandémia alatt le is voltak róla tiltva, közel másfél évig nem volt a kezükben se telefon, se tablet, de még a tévét sem nézhették. És ha valamit szeretnék elérni náluk, nem kell felemelnem a hangom. Lehet, a tekintélyem miatt, de elég, ha csúnyábban nézek rájuk, és máris nincs több de, meg miért… Különben nagy csibészek tudnak ám lenni. Ha megkérdezik, ehetnek-e ebéd előtt nyalókát, és nemet mondok, fél perc múlva mennek az anyjukhoz. De már nem játszanak ki minket!”
„Egy osztályba járnak”
Mint a legtöbb ikerpár, Szilárd és Szabolcs is elválaszthatatlanok, a szülők emiatt is gondolták úgy, hogy egy osztályba íratják őket. „Különbözőbbek aligha lehetnének, viszont ragaszkodnak egymáshoz. Azt is szeretik, hogy egy osztályba járnak, de szándékosan nem ültették őket egy padba. Nemrég volt fogadóóra, kérdeztük a tanárokat, jó döntés volt-e összerakni őket, nem kellene-e ezen változtatni, mire egyöntetűen mondták, hogy szó sem lehet róla, annyira szeretik mindkettőjüket. Hát jó fej gyerekek, az biztos! Büszke vagyok rájuk. Igyekszem a legjobb apjuk lenni, de mint már említettem, én sem vagyok tökéletes. Azt sosem látják rajtam, amikor igazán magam alatt vagyok – a Covid után most a háborús események is különösen megviselnek –, de az érzéseimet nem rejtem el előlük. Láttak már szomorúnak, dühösnek is. Legutóbb is, mikor villanyt szereltem, és már két és fél órája álltam a létrán, de csak nem sikerült megcsinálni, noha nem vagyok egy ügyetlen gyerek, felkaptam a vizet. Lemásztam a létráról, bementem a fészerbe a kalapácsért, visszamásztam és ripityára törtem az olcsó műanyagot, amit rám sóztak. Erre mondták egymásnak, ’Apa egy kicsit mérges’, mondom, apa nem kicsit, hanem nagyon mérges – meséli nevetve. – Közelről sem mindig idilli nálunk a helyzet, de a feleségemmel azon vagyunk, hogy a lehető legboldogabb, legbiztonságosabb gyerekkort nyújtsuk a fiainknak.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska
