Szinetár Miklós, Dóra és Makranczi Zalán: „Nálunk a család az első”

Egy házban élnek, és mostanában egy helyen is dolgoznak, mégis megoldják, hogy ne mosódjanak el a határok munka és család között. Egy darab azonban most összehozta őket.

Az utóbbi hetekben időszakos színházi próbateremmé alakult a népes Szinetár–Makranczi család otthona, ugyanis a neves direktor, Szinetár Miklós rendezi lányát, Dórát, valamint vejét, Zalánt a Dunakanyar című kétszereplős darabban.

Szigorú menetrendet követnek

Az olvasópróbákat otthon az ebédlőasztalnál ejtették meg hármasban, míg Dóra és Zalán az éj leple alatt tanulták együtt a szöveget. Elsőre azt gondolná az ember, nem szerencsés hazavinni a munkát, hiszen biztos kevesebb idő jut akkor a családra, de hamar kiderül, szó sincs ilyesmiről, sőt. „Igencsak nehéz lenne, ha nálunk minden csak a munkáról szólna, hiszen Dóriéknak van négy gyönyörű gyerekük, közülük három ráadásul még intenzív foglalkozást igényel – fog bele Szinetár Miklós. – A munka fontos része az életünknek, ez igaz, de csupán csak egy szelete annak.” Dóri azt meséli, hármójuk közül édesapja ügyel arra, hogy a családi programok mellett a munkára is jusson idő. „Előre beírtuk a naptárunkba, mikor próbálunk, ő pedig a kiírt időpontban megjelenik a szövegkönyvvel és a ceruzájával, onnantól kezdve pedig nincs olyan, hogy el kell mosogatni, vagy hogy lejárt a mosógép. A szövegtanulás már más tészta. Amikor a gyerekek elaludtak, mindent elrendeztünk másnapra, vagy épp hazaért valamelyikünk az esti előadásáról, szépen kinyitjuk a példányt, és mondjuk a szöveget, mielőtt beájulnánk az ágyba.”

„Eddig azonnal behúztuk a kéziféket”

A rendező és lánya korábban kifejezetten kerülték a közös munkát. Férjével is csak egy rövid darabban játszott együtt a Spinoza Színházban, A Pulitzer-ügyben. Ezt azért vállalták, mert így fektetésre hazaérnek. „Amióta egy család lettünk, próbálunk vagy Zalán, vagy én otthon lenni a gyerekekkel – mondja Dóri. – Így ha bármikor felmerült, hogy közösen dolgozzunk, inkább azonnal behúztuk a kéziféket.” Zalán szerint azért is vállalták a közös munkát, mert egy ideje mindketten keresik azokat a helyzeteket, amelyek kizökkentik őket a megszokott munkarendből. Másrészt ajándékként élik meg, hogy még ha munka közben is, de legalább együtt lehetnek. „Igyekszünk mindent úgy intézni, hogy az az összes gyerek számára a legjobb legyen. Szemrebbenés nélkül mondunk le munkáról, ha máskülönben az lenne, hogy nincs, aki elmenjen a kisfiunkért a bölcsődébe. Most teljes mértékben a gyerekek vannak fókuszban. 33 éves koromig a színház fontosabb volt, mint a családom, de amióta gyerekeim vannak, az övék a prioritás.”

„A játékban annyira nem vagyok jó”

A darabot november második felében mutatják be Szentendrén a Szamos cukrászda Klimt-termében. A Duna-menti város közel áll a család szívéhez. „Én nem messze nőttem fel – meséli Dóri. – Nekem ez a hétvégét jelenti, hogy egy helyi étteremben ebédelünk a szüleimmel, hogy a jó időben sétálunk, vagy hogy nyári színházba sietünk.” Zalán hozzáfűzi: „Van egy csodálatos kis játszótér a városban, ahová a kisfiunkkal járunk ki, de a családi születésnapokat is valamelyik helyi étteremben ünnepeljük. Ha jó idő van, kibiciklizünk, de nyáron néha csak úgy kiugrunk egyet fagyizni a gyerekkel.” A családi programokról természetesen senki sem hiányozhat. „Sok időt töltök az unokáimmal – teszi hozzá Szinetár Miklós. – De korántsem vagyok olyan aktív, mint a vőm. Zalán valami hihetetlen partnere a gyerekeknek, rengeteget foglalkozik velük. Én mindig úgy voltam a gyerekeimmel és az unokáimmal, hogy nekem akkor kezdenek a partnereim lenni, amikor már nagyok, és lehet velük beszélgetni. Amikor kis korukban játszani kell velük, abban nem vagyok olyan jó, Zalán és Dóri viszont remek benne.”