Május 21-én lett volna 85 éves Pécsi Ildikó. A legendás színésznő nyolcvanadik születésnapját még itt a Földön, a nyolcvanegyediket viszont már a mennyei társulatban ünnepelte. Mégis, ha bekapcsoljuk a tévét, hol a Linda egyik epizódjában, hol Az aranyemberben látjuk, vagy éppen a szinkronhangját halljuk valamelyik alkotásban.
Csitul a fájdalom
Egy országnak hiányzik, de vajon mit élnek át születésnapja környékén a hozzá közelállók? Fiával, Szűcs Csabával beszélgettünk erről. „Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, én inkább azt mondanám, megváltoztatja az arányokat, hogy mennyire fájdalmasan, vagy boldogsággal, büszkeséggel a szívében emlékszik vissza az ember – mondja Pécsi Ildikó fia. – Idén már öt esztendeje lesz annak, hogy elindult a nagy útra. Nem tagadom, az azt követő egy évben inkább csak a fájdalmat éreztem, nem értettem, hogy hova lett az én édesanyám. Aztán idővel kezelhetőbbé vált ez a dolog, és a fájdalom helyét átvette a szeretetteljes emlékezés. Ezen, azt hiszem, mindenki végigmegy, aki elveszítette szeretett a szüleit. De persze nincs olyan, hogy ne gondolnék arra, amikor a kisebbik fiam, Zsombor valamit csinál, hogy milyen jó lenne, ha látná ezt a nagymamája.”
Még ölelhette a kis unokáját
Kései öröm volt Pécsi Ildikó életében, hogy 2018-ban született egy második unokája, a kis Zsombor. „Mindig nagyon igyekeztem azon, hogy a szüleim életműve fennmaradjon, és valljuk be, az ő hagyatékuk több, mint két könnyű kis kézipoggyász – magyarázza Csaba. – Sok mindent hagytak ránk, és nyilván nagyon fontos, hogy a fiam mindenről tudjon. Sokat mesélünk Zsombornak a nagyszüleiről. Amikor a Szépség és a szörnyeteget nézi a tévében, azt mondja: az a mama. És csakugyan, az ő nagymamája adta a hangját a Szekrénynek, ő pedig felismeri. Vagy ha a Ferencvárosról van szó, akkor rögtön a papáját emlegeti, hiszen tudja, hogy Szűcs Lajos, az ő nagypapája ott lett legenda. Igyekszünk azon, hogy tudja és értse, kik voltak a nagyszülei, és legyen rájuk nagyon büszke. Ő azt mondja, hogy emlékszik is rájuk. Örülök, ha így van, pedig még nagyon kicsike volt. De boldog vagyok, hogy megadta nekünk a Jóisten, hogy még sokat találkozhattak, ölelhették egymást. Édesapám nem volt túl jó fizikai állapotban már akkor, mégis van egy kép, amin Gödöllőn a babakocsiban tolja Zsombort, és a fotón fülig ér a szája.
Imádták az unokájukat. Anyukám egyszer, amikor a kisebbik gyerek a kertjükben játszott, szóvá is tette, hogy lesz még bajunk ezzel a fiúval, mert pont olyan, mint ő volt.”
Kerek egész
A születésnapok egyébként nem úgy zajlottak a Szűcs–Pécsi famíliában, mint a többi családban. Igaz, nem is voltak átlagos család. „Nálunk a karácsony volt az egyetlen ünnep, amit biztosan akkor ünnepeltünk, amikor valójában volt. Minden más a szüleim színházi és sportelfoglaltságaitól függött. Így például simán előfordulhatott, hogy édesanyám május 21-i születésnapját június 12-én ünnepeltük meg. De hát ők ilyen világban éltek, és az egész család ehhez alkalmazkodott − meséli Csaba, aki nagyon sokat gondol imádott anyukájára. – Egy dolog nagyon beleégett az emlékezetembe. Az egyik utolsó interjúját adta Gödöllőn. Fotók is készültek, ahogy ül a művelődési ház nézőterén. Azt a beszélgetést így fejezete be: ’De én voltam a Pécsi Ildikó, és ez nagyszerű volt.’ Sok más mondata mellett ez az, ami leginkább a fülemben cseng, amikor rá gondolok. Amikor azt kérdezem: hol van most az én édesanyám, ez jut eszembe, mert ebben a mondatban valahogy benne van az, hogy kerek egésznek élte meg az életét, és így költözött el a túlvilágra.”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
