Köszönöm, hogy ebben a nehéz időszakban is vállalta a beszélgetést. Hogy van?
Kakuk Sári: A lányom, a férjem, a munkám, a sok-sok teendőm visz előre, de azzal nehéz, képtelenség megküzdeni, hogy már se apám, se anyám, teljesen árva vagyok. Igyekszem erősnek mutatni magam, de valójában nagyon nem vagyok erős, nem vagyok jól. Amíg élt az anyukám, nem vállaltam volna ezt a beszélgetést, én ugyanis nem a nyilvánosság előtt élek. Háttérember vagyok, főszerkesztőként dolgozom, de már tudok róla beszélni. Kötelességem az elhunyt szüleim emlékét ápolni, mert amíg beszélek, beszélnek róluk, amíg gondolnak rájuk, addig marad fenn az emlékük.
Hogy van a családja? Kriszta édesanyja, férje és az ön öccse?
K. S.: Mindenki vívja a maga kemény harcát, mindannyian gyászolunk, mindannyian máshogy gyászolunk. Az öcsém 15 éves kamasz, egy ilyen veszteséggel megbirkózni fekete pálya. János inkább materiálisan gondolkodó ember, ő azt mondja, nézzünk előre, gondoljunk arra, hogy anya mit szeretne, ő minek örülne. A nagymamám?! Ő a lányát veszítette el, ennél nagyobb tragédia szerintem nincs az életben.
Kriszta mindig sokat mesélt az unokájáról, imádták egymást. Mit mondott Rózának, amikor meghalt a nagymamája?
K. S.: Azt, hogy itt van köztünk, a lelke szállt fel, és sokat kell gondolnunk rá. Egy ilyen pici kislánynak, hisz akkor még csak hároméves volt, nehéz érthetően megmagyarázni, mi a halál. Az édesapámat nem ismerte, de amikor meglátja a fényképét, mondja, ott a nagypapa. Az anyukámmal szoros volt a kapcsolatuk, így sokat beszél, mesél, kérdez róla, már csak azért is, mert élénken él benne a tavalyi horvátországi nyaralásunk. Hárman voltunk együtt, és ez annyira beégett az emlékezetébe, hogy a mai napig vágyik oda vissza, számontartja, mit kapott ott a nagyitól. De anyuval kapcsolatban a halálról is beszélgetünk, és ezeket a beszélgetéseket többnyire nem én, hanem Róza kezdeményezi.
Emlékszem rá, amikor megszületett a lánya, milyen boldog volt Kriszta. Mindig mondogatta, csak annyit akar beleszólni a nevelésébe, amennyit ön enged.
K. S.: Minden nőnek azt kívánom, hogy amikor gyereke születik, és tele van kérdésekkel, aggodalmakkal, amikor a hormonok túltengenek a testében, legyen egy olyan édesanyja, mint nekem. Aki nem azt mondja, hogy „nem így kéne csinálnod”, hanem azt mondja, „mindent jól csinálsz, kislányom, büszke vagyok rád.”
Láttam egy fényképet Rózáról, nagyon hasonlít a nagymamára.
K. S.: Amikor egyéves volt, mondogattam, „anyu, döbbenetes a hasonlóság köztetek”, mire azt válaszolta, „jaj, ne mondd ezt, nem fog ennek Róza örülni!” Pár hónappal ezelőtt hosszasan rajtafelejtettem a szemem a lányomon, és azt mondtam, úristen, egy az egyben az anyukám.
Kriszta az utolsó majd’ húsz évében nagyon boldog volt, ám az előtte lévő évei nehezen teltek.
K. S.: Igen, de engem megóvott ezektől, nehogy sérüljek. Nem sérültem. A szüleim válása szerencsére békében telt, bár én erre az időszakra nem emlékszem, kicsi voltam. Utána anyunak voltak kapcsolatai, szerelmei. Az egyik közülük egy újságíró, élete nagy szerelme súlyos beteg lett, anyu a haláláig ápolta. A külvilág felé igyekezett a keményebb arcát mutatni, de én ismertem a gyenge, a szuper érzékeny Krisztát is. Iszonyatosan szenzitív volt, maga körül mindenkit meg akart menteni, mindenkinek az ügyes-bajos dolgát a szívére vette, még a virágárus néniét is.
Közrejátszhatott a halálában, hogy ennyire szívember volt?
K. S.: Lehet, hogy igen. Hiába mondtam, „anyu, nem lehet egy életen át mások nehézségeit, fájdalmát, az elrontott életét, a rossz döntéseit a hátadon cipelned! Muszáj elengedned, mert visszaüt.” Nincs nap, hogy ne gondolnék arra, hogy miért kellett ilyen fiatalon meghalnia, mit üzen ezzel nekem a sors. Erre még nem kaptam választ. Járok terápiára, dolgozom magamon, de egy biztos, amíg éltek a szüleim, élt az édesanyám, más ember voltam, és most, hogy meghalt, én 31 évesen teljesen más ember lettem.
Kiemelt kép és fotó: Schumy Csaba/fotocentral.hu
