Harminc évig dolgozott a televízióban. Ha most a híradónak készítene riportokat, hova, merre indulna el?
Vajek Jutka: Ukrajnába. Nagyon átélem, ami most ott zajlik. Elszorul a torkom, a szívem, hogy ártatlan emberek, gyerekek halnak meg. Esténként, amikor lefekszem, mindig imádkozom, hogy véget érjen a háború. Ennek kapcsán naponta eszembe jutnak a saját borzalmas emlékeim. Apukám a fronton harcolt, anyukámmal ketten voltunk otthon. Amikor a németek bombázták Budapestet, amikor megszólaltak a szirénák, mi rohantunk az óvóhelyre. Ne tudja meg senki, ez mit jelent! Öt-hat éves voltam, és folyamatosan féltem. Aztán mentek a németek, jöttek az oroszok. A kis kölykök viccesen azzal riogattak egymást, hogy az orosz katonák megeszik a gyerekek fejét. Elhittem, emiatt is rettegtem. De visszatérve az esti imámra, azt is szoktam kérni a Jóistentől, hogy éljek még egy kicsit, mert a gyerekeimnek, az unokáimnak nagy szükségük van rám. És szüksége van rám a kutyámnak is, akit tizenegy évvel ezelőtt hoztunk el a menhelyről. Ő az én legjobb, a legaranyosabb társam, aki esténként együtt szuszog velem.
A háborúból olyan emlékei nincsenek, hogy éhes, éhezik?
V. J.: Nincsenek, mert rossz evő voltam, eleve gebe, ami nekem egyáltalán nem volt olyan nagy baj. Minden álmom, vágyam ugyanis az volt, hogy táncosnő legyek, ehhez pedig soványnak kellett lennem. A háború után a szüleim be is írattak a tánciskolába, majd jelentkeztem az Operába, csak sajnos meglátogatott egy váratlan vendég, egy fertőző betegség, a skarlát. Kórházba kerültem, Germán Tibor doktor bácsi – aki a kor legnagyobb színésznőjének, Bajor Gizinek volt a férje –
azt mondta a szüleimnek, hogy a szívem miatt nem táncolhatok tovább.
Szörnyű érzés volt.
A szívéről jut eszembe, nemrégiben kicsit rakoncátlankodott.
V. J.: Este nyolc óra tájban valami furcsa gyengeség tört rám, mindent megpróbáltam, hogy jobban legyek. Vizet ittam, tornáztattam a karomat, vérnyomást mértem. 176-ot mutatott a vérnyomásmérő, nem akart lejjebb menni. Tíz óráig vártam, aztán úgy gondoltam, mégsem kellene így belemennem az éjszakába, mentőt nem akartam hívni, felhívtam inkább a házban élő barátnőmet, hogy jöjjön, mert nem érzem jól magam. Mondtam neki, a szívem rakoncátlankodik. Gizi rohant hozzám, kérdezte, hol fáj, hol nyom, mutattam neki, itt, a szívem táján, a jobb oldalamon. Erre megszólalt, „de Jutka, a szíved a bal oldalon van!” 87 évesen egy kis gyengélkedéstől, izgalomtól úgy megijedtem, hogy az anatómiai tudásom is megcsalt.
Ha baj van, nem a gyerekeit, Gergely Robit és Andreát hívja telefonon?
V. J.: Mindennap beszélünk, ha baj van, ha nincs baj, de ők nem Siófokon élnek, ők nem tudtak volna nálam lenni egy perc alatt. Egyébként nagy meglepetés ért nemrégiben a születésnapomon. Miután nem kerek volt, nem terveztem családi ünneplést. Főztem magamnak egy kis kelkáposzta-főzeléket, mire Gizi barátnőm mondta, ne vicceljek, ez nem születésnapi étel, elvisz inkább a szomszéd szálloda étteremébe ebédelni. Megcsinálta a hajamat, nem is értettem, mi a csudának ez a készülődés, aztán rájöttem. Meglepetésebéd várt meglepetésvendégekkel. Robi volt ott a barátnőjével, Andika sajnos nem tudott jönni, dolgozott.
A gyerekei édesapjától, az első férjétől elvált, majd jött a nagy szerelem, az operatőr kollégája, Burza Árpád. 45 évig éltek együtt. Sajnos már nincs köztünk.
V. J.: Hadd meséljem el a halála előtti utolsó esténket, ami gyönyörűséges volt. Árpi túl volt egy műtéten, kicsit még betegeskedett, nem igen volt étvágya, de Gizi hozott neki túrós tésztát, azt jó étvággyal megette. Evés közben viszont különös módon kipirult, majd amikor végzett, és fölállt a székről, láttam, hogy gyenge, így belekaroltam. Árpi átölelt, megcsókolta a kezemet, és azt mondta: „Köszönöm.” Nem értettem, mit köszön meg. Jött a lefekvés ideje, mondtam: „Árpika, ha nem érzed jól magad, rögtön szólj!”
Óránként felébredtem, néztem, figyeltem, jól van-e. Hajnal ötkor a nappaliban, a földön találtam rá.
Már nem élt. Ahogy édesanyám halálakor, most is azonnal elment a hangom, egy szót nem tudtam mondani. 45 évig voltunk együtt, ebből az utolsó évtizedet Siófokon. Árpinak volt a vágya, hogy vízpart mellett éljünk, én pedig teljesítettem az álmát, mert azt gondoltam, csodálatos, jó ember, megérdemli. Utólag azt gondolom, jó dolog, ha az ember belemegy a változásba, mert az egy újjászületés. Árpád mellett ezt az újjászületést egyébként 45 éven át nap mint nap átéltem. Nagyon hiányzik, de tudomásul kell venni: aki megszületik, egyszer el is megy. Szerencsém van, mert a lányom, a fiam, az unokáim, a barátaim velem vannak, minden veszteségért kárpótolnak.
Kiemelt kép, fotók: Schumy Csaba, Szegő Erika/fotocentral.hu, Fortepan/Szalay Zoltán
